Az utca

1,

            - Magdus, én úgy megéheztem, nem adnád le a táskámat fenntről?

            - Te, Gizi, most, hogy mondod, én is éhes lettem ám! Magdus, nekem is vedd le kérlek!

            - Kellett nekem a folyosó mellé ülnöm. - zsörtölődött egyet a Magdusnak szólított, s levette a kért csomagokat. - Károlyom, te is kérsz egy zsömlét? - szólt a mellette ülőhöz.

            - Nem kérek, Magdusom. - válaszolt az úr, és vissza is fordult az ablakhoz a várost bámulni.

            - Képzeljétek! A múlt héten lányom meglátogatott az otthonban. Hozta a két kisunokámat is.

            - Nocsak, és hogy vannak?

            - Remekül. Lányom és vejem nagyon jóban maradtak a válásuk után is, a gyerkőcök szinte minden nap láthatják apjukat. Noha néha szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat, de azért mégiscsak boldogok.

            - De jó is ezt hallani! Az én fiam bezzeg csak karácsonykor tud hazajönni Angolországból. Egész évben láthatom őt négy napig, és már utazik is vissza.

            - Nem kéne ennyire negatívan felfognod ezeket. Örülj, hogy világot lát, és van munkája is.

            - Kedves utasaink! - szólal meg a hangosbemondó. - Lassan beérünk a történelmi jelentőségű belvárosba. A középkori városfalból mára már csak a kapu maradt meg, ez alatt nemsokára elhaladunk. A vár a török időkben épült, 1483-ban kezdték el építeni, végleges formáját pénz hiányában sosem nyerhette el, végül a XIX. század folyamán döntöttek a városfal lebontásáról. Csatára soha nem került sor a településen, azonban a vár megléte gazdasági jelentőséggel bírt a helyi népesség életében. A kapun áthaladva a jobb oldalt látható épületeket a helyi nemesség építtette és lakta. Az utca jobb oldala Közép-Európa egyetlen olyan utcaképe, amelyben nincs két egyforma stílusú ház, mindegyik máskor és más stílusban épült, s maradt ránk. A bal oldal ezzel ellentétben egyforma házakból áll, valamennyi a kommunizmus ideje alatt épült, teljes mértékben egyforma épületek. Az első megállónk egy téglaépítésű klasszicista háznál lesz, amely ma városi képtárként funkcionál. Ebben megtekintjük a város iskolásainak kiállítását.

            Az idegenvezető épp befejezte mondókáját, mikor a busz megállt. Utasai szépen egyesével, ki-ki a derekát, hátát, illetve a lábát fájlalva leszállt a járműről.

            - Ez az épület annyira... - kezdett bele Magdus - Annyira impo…impo…

            - Mit szeretnél, Magdusom? - kérdezte segítőkészen Károly.

            - Azt a szót, tudod. Amit ilyen szép épületekre használnak.

            - Nem tudom mire gondolhatsz, kedvesem.

            - Megvan! - szólt közbe Gizi. - Nem az impotens szót?

            - De, pont azt! Ez annyira impotens egy épület.

2,

            - Tizenkettő, olyan csendes vagy ma este. Mi a gond?

            - Ne is mondd, három! Ma meglátogatott egy buta turistacsoport. És azt merészelték rám mondani, hogy impotens vagyok. Elkeserítő!

            - Hehe, az pedig annyira vicces volt! - csatlakozott tíz. - Ez a ház itt mellettem majd összedőlt szégyenében, olyan jót röhögtem az egészen.

            - Ne piszkáld már tovább te is szegényt, a végén még elhullajtja cserepeit.

            - Jó-jó, bocsánat tizenkettő. De tényleg nem kéne ilyen komolyan venni azt az öreg tyúkot.

            - Úgy is van, ne csüggedj emiatt! Biztosan csak elfelejtette amit mondani akart. Gondold már el, hogy lehetnél impotens? Az emberek teremtettek.

            - Hát éppen ezaz. Ilyen bugyuták járkálnak bennünk, mint ezek a turisták, akik azt se tudják, mi a különbség az impotens és az impozáns szavak között. Én inkább összedőlök, ha más nem jön egy héten belül.

            - Hékáska! És akkor ki melegíti a hideg teleken az oldalamat? Ha össze mersz dőlni, dőlök veled, nem akarok én megfázni télen.

            - Komolyan, mint két ovis, úgy viselkedtek. Téglakupac koromban érettebb voltam nálatok.

            - Könnyen beszélsz, három. Benned lakik a polgármester, aki tavaly újított fel. De mi mit mondhatnánk? Én csak az iskolás gyerekeknek tudok örömet okozni, mert kiállíthatják a képeiket bennem.

            - Na igen, bennem meg az agyagszobraikat állítják ki. Mondd már meg, milyen lét az ilyen? Mi igenis rendes, polgári lakóházak vagyunk! Jár nekünk némi tisztelet!

            - Papolhatok nektek esthajnalig, akkor sem győznélek meg, hogy igenis kelletek ebbe az utcába.

            - Egy ilyen szörnyű nap után? Persze, hogy nem győzhetsz meg. Te biztosan nem.

            - Más talán igen?

            - Persze. Az emberek igen. Ha megmutatják egy héten belül, hogy kellünk, akkor nem omlunk össze. Ezt megígérem neked.

            - Hát jó. - sóhajt három.

            - Maradjatok már csöndben, épp pihennének a többiek! - veti közbe öt.

3,

            - Klári néni! Klári néni! - kiált a kis Bendegúz a tanító néni felé.

            - Mondd, Bendegúz! - fordul a kisfiú felé mosolyogva Klári néni.

            - Klári néni, tessék nézni, mit találtam a falnál! Omlós kavics.

            - Jajj, Bendegúz! Az nem kavics, hanem a vakolat darabja. Az este omolhatott le a falról.

            - A képtár faláról?

            - Igen, a képtár faláról. Innen ni. - mutat a falra egy derékmagasságban lévő repedésre.

            - És most össze fog omlani? - szeppen meg Bendegúz. - Nem akarom, hogy összeomoljon.

            - Ugyan, Bendegúz. Nem fog összeomlani ennyitől.

            - De, ha ma este is leomlik ennyi? És holnap este is?

            - Akkor nagyon sok idő elteltével talán majd összeomlik. De megnyugtatlak, senki nem hagyja majd összeomlani.

            - És mit tesznek, hogy ne omoljon össze?

            - Hát újra bevakolják, ami majd kitart sok-sok évig. - A kisfiú újra elmosolyodott, de nem távolodott el Klári nénitől. - Mondd csak, miért nem akarod, hogy összeomoljon a képtár? - kíváncsiskodik a tanító néni.

            - Hát, mert akkor nem tudnánk kiállítani a képeket. És akkor nem lehetünk sose festők majd.

            - Tán csak nem festő szeretnél lenni, Bendegúz?

            - De. Igen. Vagy tűzoltó.

4,

            - Apa, apa!

            - Mondd, fiam!

            - Te tudsz vakolni?

            - Persze, fiam, ez a munkám. Miért kérded, Bendegúz?

            - A képtár faláról omlik a vakolat. És szeretném kijavítani. Segítesz benne, apa?

            - Majd vacsora után elsétálunk arra, megnézzük mit tehetünk. Előbb azonban edd meg szépen a vacsorát.

5,

            - Nem hiszitek el, mi történt velem ma. - szólal meg az éj sötétjében tizenkettő. - Egy kisfiú kijavította a vakolatomon a hibát.

            - Ó, de aranyos. Mindjárt rosszul leszek tőled.

            - Mégis mit ártottam neked, öt?

            - Tegnapelőtt össze akartál omlani, most meg örvendezel, mert egy kölök kijavított egy repedést rajtad. Döntsd már el, hogy állsz a világhoz!

            - Olyan goromba vagy, mióta új lakóid vannak.

            - Én goromba? Csöndes és nyugodt vagyok mindig. Neked kell folyton nyavalyogni valami miatt. Egyszer, hogy impotens vagy, most meg ez a javítás. Tavaly meg azért, mert összedőlt a város másik felén egy viskó.

            - Legalább nem zárkózok magamba, mint egyesek.

            - Méghogy én magamba zárkóznék? Nesze neked! - köpött tizenkettő felé az ereszéből egy rakás levelet.

            - Hékáska! Ez engem is eltalált! - nyavalyodott el tíz. - Ezt visszakapod! - köpött vissza egy adag levéllel.

            Az utcában a házak közt hatalmas levélcsata kezdődött. A bal oldal nyugodt maradt, de a jobb oldal egész más utcaképet festett. Levelek mindenütt. Sárgák, barnák, zöldek. Vizesek és szárazok. Némelyiken ág is volt még. Néhány cserép hevert széttörve a földön.

            - Gyerekek, mi ez a vita? - mordult közbe a városkapu. Az utcában megfagyott a levegő, a levelek a levegőben maradtak. Nem gondolták, hogy az öreg kapu is él. - Annyi ház állt itt, annyi problémával, hogy csak na. Voltak pletykásak, voltak csendesek, és voltak veszekedősek. A veszekedősek hamar összedőltek. Ilyen felfordulást azonban még én se láttam. Nézzetek magatokra, rozsdás ereszekkel dobáljátok egymást. Nem jósolok inkább semmit, de nem sokáig maradtok állva, ha így folytatjátok. De sokat is beszéltem. Jobb lesz lepihennem. Ááááhm. - mordult egyet utoljára a kapu.

            Az utcában csönd lett. Mélységes csönd. Érinteni és szagolni lehetett volna. A levelek nagy lármával hullottak a földre. Éjfélkor egy kutya ugatott párat a mennydörgés erejével. Hamar rájött, micsoda égszakadást kelt, így inkább nagy hangzavart csapva elosont az utcából. Egy utcai lámpás visszhangot vetve kiégett. Minden fület bántott a legkisebb nesz is. Még kettő egerei se mertek mocorogni. Még az utca bogarai és éjjeli lepkéi sem. Éjjel, három körül elkezdett esni a hó. Az első hó. A hópelyhek sokasága csapódott az aszfaltnak. Némelyik enyhén koppant, de volt ami nagy recsegés közepette omlott szét az aszfaltnak ütközve. Az erősödő kopogás lassan szétzúzta a mélységes csendet.

            A hajnal első sugarai a kopogó pelyhek közt cikázva keltették a madarakat. Azok nem lepődtek meg, tudták, hogy az este esni fog a hó. Csivitelve körbevitték a hírt, hogy a nap felkelt, és lehet ébreszteni az embereket is csicsergésükkel. Csicsergésük mégis bántó volt a fülnek. Egyedül tizenkettő mert megszólalni egy ilyen este után.

            - Csak annyit akartam az este, hogy nem kívánok összeomlani.