Vigyázat! Tizennyolc plusz!
A Forloni Hírmondó szerkesztősége jelenti
Kedves olvasók! Minden mélyen tisztelt colanioni polgár, aki nehezen összeszedett ezüstérméit lapjárásunk előfizetésére kiadni nem sajnálja, és nagybecsű újságunkat pártfogolja! Jelentem, a szerkesztőségünk ezen gyors híradást követően minden bizonnyal rövid ideig elnémul, és csak a következő Hold jelenése után leszünk képesek ismét teljes értékű Hírmondót publikálni a nagyérdemű felé.
Ennek oka a következőkben keresendő: forloni központunk kisebbfajta katasztrófa áldozatává lett! Úgy tűnik, minden emberi leleményesség és találékonyság ellenére a természet ősi erői hatékonyabbnak bizonyultak a technikánál. Forgórudas nyomdatechnikánk, háromrekeszes tinta-adagoló szerkezetünk és a pergamenhántoló mind gyermeteg játékszernek tűnik az Ősanya Természet kezei közt.
Kezdődött mégpedig mindez néhány Holdtöltével ezelőtt, s akkor humoros keretek közt tudósítottunk az ázott farkas üdvözlőleveléről. A helyzet azóta viszont tarthatatlanná vált! Mind egy mélyből előtörő gigantikus erő, mint a messzeség morajlásának döngő visszhangja palackba zárva, mint a fojtott szelepen át végre kiszabaduló s mindent elmosó forrás, úgy foglalta el szerkesztőségünket flórával és faunával vegyesen a Természet. Indák kanyarogtak be egyik napról a másikra a küszöbön át, s kúsztak bele a nyomdagépezetekbe, rágcsálók vidám sercegéssel fogyasztják minőségi papír és pergamen készletünket.
S mindezekkel vívott harc egyelőre hasztalannak tűnik. Mi több, mintha a kelekótya emberek gúnyos kritikáját állítaná, a Természet maga rendezettségével és tudatosságával Királynőt is állított a káosz tetejére: egy gyönyörű éjfekete madarat - holló talán - , ki éberen ügyel a gerendákon mesteri művére, károgása vezényszó növénynek s állatnak, csőrében pedig - ó borzalom - üvegfiolát tart.
De nem tartja ám soká! Mikor legádázabb a küzdelem, csattognak a sövényvágó ollók, feszülnek az egérfogók, s zörög a sok emberi mancs az iroda buja aljnövényzetében, eldobja csodás csillogó kincsét a Hollókirálynő. S az a falon csattanva szanaszét törik, belőle rövid üzenet tűnik elő, hátulján egy számmal: 18!
Mi lehet ez, drága olvasók? Honnan e madárnak ekkora mersze s tehetsége? Mi a szám értelme? S a szöveg, mely talán lapunk utolsó kiadványát zárja? Nem - most mintha elvonulnának, rövidülnek a gyökerek, sorvadnak az indák... Talán még van remény! Kedves Olvasóim! A harc végóráit éljük, nekem is ki kell vennem a részem kaszával és fejszével, s Nektek szerte Colanionban így csak a híradás marad e hollóhozta verssel zárva, s a remény, hogy mindez a Hírmondó történetének nem vége, csupán egy új fejezet kezdete.
Ciripelő tücsök rezzen alvó avar alatt.
Odasandít puhán lépve az ember-farkas vad:
Ránéz, de inkább tovaszalad.
Bizony nem ér rá ő tücsökkel babrálni! Hiszen
Elérkezett az idő, kinyílt a kapu. Igen!
Csakugyan immár felnőtt leszen.
