Hegemónok tündöklése és bukása

 

 

 

 

 

Kiváló elmék évtizedekkel ezelőtt felfedezték a vad hordák és süllyedő civilizációk rakoncátlan hullámzásának tetsző történelmünkben a tudományos mintázatot. Nagy gondolkodónk, Wallerstein Emánuel világunkat és múltunkat egyszerű alkotóelemekből felépíthető rendszerbe rendezte. Elmélete könnyen érthető, ám mégis nagy áttörés: világunk térképe olyan, akár a sík tenger. Amint valahol megmozdul, az egész vidékre kiterjedő hullámzást indít el. Bizonyos pontja felemelkedik, s a hullám csúcsát meglovagló ország kis időre az egész mindenség fölé kerekedik, hatalma kiterjed, s leigázza a mélyben levőket. Később a hullám formája változik, s aki eddig a habos taréjon lovagolt, most sikítva zúg a mélybe, hogy átcsapjanak feje felett az elkövetkező korok hullámai.

Így emelkedik ki egy-egy hegemón a történelem bizonyos korszakaiban. Hirtelen jő hatalma, akár a tengeri szél korbácsolta hullám, s történelmi távlatból szemlélve bizony csekélységnek hat uralkodása is. Mikor a törékeny vízkaréjból álló vára összedől, átmeneti bugyborékoló, felkavart, morajló időszak következik, ahol - akár a zavaros vízben halászó ember - a következő hegemón keresi kiinduló pontját.

Wallerstein szerint a csúcson álló, legerősebb szereplő - a hegemón - a világrendszer centruma. Kiváló gazdaság, erős katonai hatalom és jól működő bürokrácia jellemzi. Szerepe, hogy fenntartsa a rendet, alapjául szolgáljon a világ berendezkedésének, viszonyítási pontot nyújtson a környező országoknak. El kell vinnie a civilizációt és a kultúrát oda, ahol addig csupán vad törzsek és nyakas sámánok birtokolták a földet.

Ez a szerepe azonban korántsem magasztos vagy Istenek által felkent. Az új rend teremtéséhez elsősorban el kell pusztítani a régit, s ezért tűzzel, vassal, mágiával terjed a hegemón által nyújtott béke. Kis, kezdetleges civilizációk esnek áldozatul a terjeszkedésnek, s az ellenkezők a megkímélt népek közül is akasztófán végzik. Véres kezű igazságtétel ez.

Ugyanakkor itt rejlik a hegemón bukása is. Küldetésével túlságosan kiterjeszti végtagjait, túl nagy házat akar építeni a gyenge falakra. Még a Wallerstein által felvázolt ideális hegemón is véges erőforrásokkal rendelkezik. Hódítása egy pontján elveszti a kontrollt a hatalmas területe felett, s ezt megérezve dögkeselyűként csapnak le a centrumon kívüli (perifériás, félperifériás) erők a gyengélkedő nagyhatalomra. Barbárok, renegát mágusok, vérfarkas klánok, kalózok, berberek, hegyi törzsek, belső lázadók, intrikusok, felkelő parasztok, orvgyilkos céhek és legfőképp a rivális szomszéd államok lépnek egyszerre működésbe, hogy a hosszú elnyomás után véget vessenek ennek a hullámlovaglásnak, és a mélybe taszítsák a hegemónt.

A hegemón bukása utáni évtizedek azonban mindig sötétek. Miután a közös cél, a nagy zsarnok legyőzése sikerült, és a hatalmas leviatán kivéreztetve fekszik a világtörténelem lapjain, a kooperáció véget ér. Egymásnak esnek a múlékony szövetség erői, s a kapzsi egyéni célok törnek előre. Polgárháborúk törnek ki. Zabolátlan kisállamok esnek egymásnak, akár a felügyelet hiányát megérző gyerekek. Áldozatok, porig égett falvak, általános káosz jellemzi az átmenet éveit.

Tart ez egészen addig, mígnem valamely okból magához ragadja az egyik fél a kezdeményezést, a rend-építést. A véres évek után talán már a többi szereplő is nosztalgiával emlékszik vissza azokra az időkre, amikor - ugyan erőszakkal, de - kívülről építették fel a rendet. Talán elhalványult a szemük előtt a hegemón zsarnoksága, de az is lehet, hogy egyszerűen kimerültek a lázadó években. Mindenesetre a gyenge államok közt ismét felépít egy centrumot a jövő hegemónja, hogy újrakezdődhessen a történelem ciklusa.

 

Mi határozza meg, hogy ki lesz ez a szereplő? A válasz - bár számos más tényezőt említhetünk - lényegében egyetlen elemtől függ: a technikától. S értem ez alatt a köznapi értelemben használt szerkezetek, eszközök, megmunkálási módok formáit, de akár a pénz, csere és kereskedelem különös fortélyait, sőt láthatjuk majd, hogy néha az étkek elkészítésének technikája is hozzájárulhat ehhez. Ide tartozik még a mágikus technika, a legkülönfélébb varázslatok és bűbájok hadi vagy diplomáciai alkalmazása, mellyel a világpolitikát formálni lehet, s tágabb értelemben minden olyan újítás, melyből előnyt kovácsolhat egy nép a többi felett.

 

S ezek alapján járjuk be az ismert világ főbb hegemónjainak tündöklését és bukását.

 

Az első hegemón jellegű rendszerről leginkább a Darna völgyében található ősi romok tesznek tanúbizonyságot. Valódi, egységesen irányított országról nem beszélhetünk ez esetben: a needar nép ezerötszáz esztendővel ezelőtti államalakulata leginkább kis települések laza vallási és katonai kötelékeként jellemezhető. A folyami kultúrához olyannyira kötődő nép egységességét a nyelv és a vallás biztosította. A needar szavak megtalálhatók a Colanion-szerte látható kőoszlopokon, melyek az ezeréves needar történelem máig álló emlékei. A vallásuk a másik fontos összekötő kapocs, mely azonos ünnepeket és szokásokat eredményezett, ilyen volt a hasonló harci játékokon alapuló katonaképzés és harcmodor. Ennek köszönhetően több száz mérföldre levő falvak harcosai is egységes alakulatként tudtak küzdeni.

A közös nyelven és harci játékok technikáján kívül, mely gyorsan mozgósítható és egységes hadtestekkel járult hozzá a needar fölényhez, egy másik újítás is szerepet játszott a hódításokban. Ez az alapvetően békés nép különleges erjesztési móddal harci szesz főzésére volt képes a baolinga cserje gyümölcséből, mely elfogyasztása után harcosaik nagy távolságokat tudtak megtenni fáradtság nélkül, s küzdőszenvedélyük is feléledt egy korty hatására.

Mindez azt eredményezte, hogy a mai Colaniont mintegy kettévágva, a Darna forrásától Eldanba ömléséig elnyúló falurendszert építettek ki, ami az ezerötszáz évvel ezelőtti törzsi viszonyok közt egyértelműen hegemónnak tekinthető, mégha mai értelemben vett szervezettségről nem is szólhatunk. Ez az alapvetően hosszúkás birodalom a needarok folyószeretetéből adódóan széltében kevéssé terjeszkedett, ugyanakkor néhány ásatás során kerültek elő needar emlékek a Shangara erdő nyugati részéből és az Ynna tó partjáról is. Ezek birodalmi kapcsolódásait történészek máig vitatják.

 

A needarok állama ezerötszáz évvel ezelőtt már biztosan létezett, és a mai időszámításunknál ezer évvel korábban szinte bizonyosan csak jelentéktelen szerepet töltött be. Bukását - ahogy kiemelkedését is - minden bizonnyal a technika okozta. Kutatások és a ma is élő needar törzsek vizsgálata alapján megállapíthatjuk, hogy a fém megmunkálása nem tartozott az erősségeik közé. Csiszolt kő, csont és fa fegyvereik mindaddig állták az idők próbáját, amíg valami sokkal fejlettebb eszközbe nem ütköztek. Talán belső lázadás és a túlzottan szétszórt, falusias szerkezet, no meg az állandó katonaság hiánya (melyet a gyors mozgósítás miatt engedhettek meg maguknak) is hozzájárult a bukáshoz, azonban a következő hegemón előretörése kétség kívül a needarok gyengepontján, a fegyvereik alapanyagán keresztül volt lehetséges.

 

A technika új hegemón születése felett bábáskodott az ismert világ keleti peremén, a mai Hexmark környékén, ahol a hex törzsek (ma Redsword lakói) felfedezték a bronz ötvözetek megmunkálhatóságát és tartósságát. A Számi-hegység kimeríthetetlen forrást nyújtott rézből és ónból, melyből a korabeli öntvények készültek. Az ezer évvel ezelőtti kovácsok rövid kardok, kétkezes pallosok, csatabárdok és dárdahegyek tömkelegét kezdték ontani, hogy a hegyeken átkelő hex hadseregek a modern fegyverzettel felszerelve indulhassanak hódító útjukra. A redswordi emberektől sosem állt messze a harc, a needarok alapvetően békés, harci szesszel élénkíthető természetétől eltérően náluk gyermekkortól fogva a nevelés része volt a fegyveres képzés. Államszerkezetük sokkal inkább volt egységesnek mondható egy évezreddel ezelőtt is, és a képzésnek köszönhetően nem csupán fegyverzetük, de katonai hierarchiájuk is ellenfeleik fölé emelte őket. A harcban elengedhetetlen azonnali engedelmességet belenevelték ifjaikba, s a győzelemre való törekvést a végső emberig értették, redsword szokás szerint.

Mikor ezer évvel ezelőtt elindultak nyugat felé a hex törzsek, leginkább a needarokhoz hasonló, csont-vagy kőfegyverű, falusiakból átvedlett katonasággal találták szembe magukat. Réztől vöröslő kardjukkal (ahonnan a redsword nevet is kapták) könnyedén gázoltak át az ellenállók csapatain. Legnagyobb kiterjedésük idején (úgy 800 évvel ezelőtt) birodalmuk nyugati határa néhol a Darna volt, s nagyrészt nekik köszönhető a needar kultúra bukása, s hogy oly kevés needar maradt napjainkra. A harcokon kívül az asszonyok elhurcolása, a rabszolgaszerző hadjáratok és a termény felégetése is hozzájárult a needarok megfogyatkozásához. Észak felé a Zuran hegység lábait is elérte a Redsword Birodalom határa, délen azonban a sivatag megállította a nehéz fémpáncélt cipelő hadakat.

 

Bukásuk hétszáz évvel ezelőttre tehető. Előnyük lett egyben vesztük okozója is, ahogy az a hegemónoknál lenni szokott. Katonaállamként a gazdaság eltartóképessége másodlagos volt, s a Hexmark környéki búzamezők a legjobban szervezett szállítási módokkal sem voltak képesek folyamatosan ellátni azt a mennyiségű katonát, amit a Redsword állam hódításai megköveteltek. Rablásból, fosztogatásból bizonyos ideig el lehetett tartani a seregeket, azonban a meghódított területek felperzselt mezői és ültetvényei csak nagyon lassan álltak helyre. Eleinte az újabb hódítások, később a rabszolgatartás biztosította a gyarmatokon a sereg táplálását, ám ez (a redswordi brutalitással együtt) mindenhol felfokozott indulatokat és hódítóellenességet szült. Amikor a következő meghódítandó állomások olyan kilátástalan területek lettek, mint a mai Beanga sivatag, vagy Zuran fagyos hegyei, a hadtestek sorra lázadtak fel az értelmetlen küzdelmek és az elégtelen ellátás miatt. Kutatások alapján végül a hexmarki politikai küzdelemre seregestül hazasiető hadvezérek összecsapásai és a véres hatalmi harcok okozták a teljes összeomlást. Az anyaországban hadakozó tábornokok távollétében a gyarmatok szépen sorban függetlenedtek, s új államok és törzsek jöttek létre az elnyomást követő évtizedekben. 

 

Ugyan Redsword ma árnyéka korábbi önmagának, ám a needarokkal és az alkimistákkal ellentétben egységes politikai entitásként maradtak fenn. Szokásaik némiképp átalakultak, katonaállam jellegüket mégis megőrizve napjainkban a keleti területek fontos szereplőjének számítanak.

 

A hegemónok listájának kétségkívül legrejtélyesebb szereplője az Alkimista Birodalom. A történelmi emlékekből arra következtethetünk, hogy fél évezreddel ezelőtt már valószínűleg létezett az államalakulat magja, és valamikor 270-290 évvel ezelőtt hirtelen eltűnt a Birodalom. Kik voltak az alkimisták? Minden bizonnyal egy mágikus nép, kötődéssel a mai Ősi Rúnák földjéhez - talán innen származó varázsló és főzetkészítő nép voltak, akik mesteri építményeikről és különleges mágikus szerkezeteikről voltak híresek. A Redsword hódítás elmúlta utáni kaotikus években vándorolhattak át a kontinensre, és máig látható számos emlékművük - többek közt fővárosunk, Forlon is egy egykori alkimista település romjaira épült. Erejük egyértelműen a mágiában rejtőzött. Pontos képességeik azonban máig vita tárgyát képezik, egyben a kutatók egyet értenek: léteznie kellett valamely gyors távolság-áthidaló módszernek, mert a mai Colanion számos részén fedeztek fel azonos időből való emlékeket: például kőtáblára vésett törvényeket vagy rituális szövegeket azonos dátumozással, melyet még mai viszonyok közt is szinte lehetetlen lenne megvalósítani. A tudományos közösség számos elméletet kifejlesztett az alkimistákkal kapcsolatban. P. Oktondhi szerint olyan szerkezetet építettek, mellyel (a trivalyhoz hasonlóan) plusz két lábat aggathattak a lovakra, s így azok megsokszorozott sebességgel tudtak közlekedni. H. Thudoos ezt kétségbe vonja, s érvelése egy különleges mágikus csőhálózaton alapul, mely üzenetet, tárgyakat és akár kisebb embereket is képes volt szállítani. Mind közül a legérdekesebb V. Szhakérthoe elmélete, amely teleportáló kőtáblákról szól. Bármi is legyen az igazság, a gyors közlekedés és hírközlés fontosságát nem kell ecsetelni, birodalmuk terjeszkedése valóban mágikus sebességgel történt.

 

Ugyanez igaz azonban a bukásukra is. Erről legalább annyi találgatás folyik: vajon visszafelé sült el valamely nagy mágikus kísérletük? Járvány pusztította el őket? Egyszerűen visszavonultak a kontinensről? Netalán egy ősi átok végzett velük? Tudományos szenzációval nem szolgálhatok, azonban az bizonyos, hogy távozásuk nem másnak nyitott nagy lehetőséget, mint Önnek, kedves olvasó, és nekem, hisz birodalmuk romjain épült fel a mi királyságunk, a kor nagy hegemónja, Colanion.

Országunkat remélem senkinek sem kell bemutatni. Annál érdekesebb lehet azonban kialakulása: nagyjából 150 évvel ezelőtt, az alkimisták eltűnésével megüresedett hatalmi térben kezdte a helyi népeket összekovácsolni I. Herald, a nagy király, Colanion első királya. A nevéhez fűződik a főváros megalapítása, a szövetségkötés számos ma is Colaniont alkotó törzzsel (mint a needarok, a sivatagi nemesek vagy az erdei népek). I. Herald Valorianból származott, s a helyi hagyományokból kiindulva, mint a kardforgatás művészete, a gyógyítás és a hit, kialakította a Király különleges szolgálóinak, a Lovagrendnek a csoportját. Bár Colanion fővárosa Forlon lett, Valorian és a lovagok egyedi szabadságjogokat kaptak, s máig szolgálják a mindenkori királyt.

A valoriani technológia, mely hozzásegítette Colaniont a birodalommá váláshoz, a vas megmunkálása. Ez az eszköz kiválóbb fegyvereket tett lehetővé, mint a bronz, s ez az előny segített visszaszorítani a redswordi támadókat. Ugyanakkor Colanion virágzása egy másik technológiának is köszönhető: ez a távolsági kereskedelem. Nem véletlen, hogy szülővárosától oly távol alapította meg Herald király a fővárost: a kedvező fekvés igazi csereközponttá változtatta az ifjú Forlont. Folyami, tengeri és karavánkereskedelem egyaránt itt összpontosult, s minden gazdát cserélő aranycolának a birodalom látta hasznát. A merész forloni kereskedők hasznából fizetett vaskardos lovagseregek fölényt biztosítottak az országnak bő másfél évszázadon át.

 

Most azonban lehetséges, hogy e legutóbbi, számunkra oly kedves hegemón hanyatlásának leszünk szemtanúi. A jelek már sokasodnak: gyűlnek a keselyűk északon, ébrednek a berberek keleten, a redswordiek pártállása sem biztos, s a kalózok és belső lázadók csakugyan egyre aktívabbak.

 

Mindez lehet, hogy átmeneti állapot, ám még valószínűbb, hogy a történelem hullámának hanyatló szakaszába értünk, s éppen most száll alá a 150 évig ragyogó Colanion Birodalom. Aggodalomra azonban semmi ok, kedves olvasó, ha valamit, hát azt megtanulhattuk: a történelem ismétli önmagát, s aki elbukik, helyette jön majd újabb.

 

 

A történelmi hullámok elviselésére, tisztelettel:

Fabula Kázmér