Egy nagyszerű elme emlékiratai

Egy nagyszerű elme emlékiratai

Írta: Elizabeth Magnus

            A nevem Elizabeth Magnus, annak a bizonyos Manusnak a húga, ki hőstetteiről vált hírhedt világszerte. Ahogy ő, jómagam is mindig kerestem a kalandot, a felfedeznivalót, s közben egy cél vezérelt: hogy kiléphessek bátyám árnyékából, hogy a nevem hallatán az emberek felfigyeljenek. Bár nem vagyok sem harcos, sem varázsló, mégis nagy hatalmam van – a hírek hatalma. Bizony barátaim, a hír hatalom, mely akár életeket menthet, vagy éppen a világról alkotott képünket változtathatja meg. Egy olyan hír birtokában vagyok, mely tisztára moshatja egy jogtalanul bántott ember nevét, ki oly sokat szenvedett életében társai előítéleteitől, s kit holtában is elátkoznak sokan. Nem volt ő gonosz ember, csak egy meg nem értett lélek. No de kezdjük a legelején!

         Lertherwood sűrű erdejeit elhagyva a kietlen Számi-hegység barlangjaiban egy pletyka után nyomoztam. A szóbeszéd szerint titkos kohók és kovácsműhelyek vannak elrejtve ezekben a labirintussal vetekedő barlangrendszerekben. A helyiek állítólag a király seregeiből kiábrándulva saját kezükbe vették az irányítást, s illegális fegyvereket kovácsolnak, hogy azokkal a helyi kalandorokat ellássák, cserébe a városuk védelméért. Nem hihetetlen gondolat, hisz a település a fémkohászatáról híres, kiváló kardokat, pajzsokat és páncélokat készítenek, melyhez az alapanyagul szolgáló érc a helybeli bányákból származik. Mondanom sem kell, hogy ennek nyomát sem találtam, mindent remekül elrejtettek a kíváncsiskodó szemek elől. Ez után joggal kérdőjelezhetnék meg a mendemondák valóság alapját, de én továbbra is hiszek bennük. Hogy miért? A települést elhagyva nagydarab, rossz modorú emberek megfenyegettek, hogy ne folytassak több kutatást erre, mert rosszul járok. Mi ez, ha nem bizonyíték? Ezután elhagytam a települést, de természetesen nem az előbb említett ijesztő egyének miatt. Egy Magnus soha nem retten meg! Soha…

         Ám nem volt értelmetlen ez a kis felfedező út. A barlang egyik mellékágában, pihenés gyanánt a falnak támaszkodtam, s véletlen egy rejtett gombot nyomtam meg, mely egy apró fiókot nyitott ki. A fiókban naplóból kitépett lapokat találtam, írójuk nem más, mint a boszorkányként híressé vált Edward Dunam (ejtsd.: „Dánem”). Eme pár papírdarab tartalmát szeretném most közzé tenni, felfedve az előbb említett ember életének egy piciny szakaszát, hogy általa változtathassak a róla alkotott torz képen. Kérnélek, kedves olvasóm, ki most a soraimat követed, ne hagyd itt a cikket, az ő neve láttán! Adj egy esélyt a naplónak!

         Íme a kézirat szövege:

         1252. március 3.

         Napos reggelre ébredtem, s ahogy kinéztem az ablakon, az olvadó hó látványa fogadott. Vajon itt van végre a tavasz? Örülnék neki, mert az idei tél nagyon hosszúra nyúlt.

         Megittam a reggeli teámat, ahogy azt mindig szoktam – hála érte Colanion nagy felfedezőinek és kereskedőinek. Hmm... Talán egyszer jómagam is építek egy kisebb hajót, hogy ellátogathassak a híres Quganga királyságba, ahonnan eme nemes ital alapanyaga származik. Csupán pár apró változtatásra lenne szükség, hogy a hajó gyorsabban is meg tudja tenni az oda vezető utat. Esetleg hajólapátokat rakhatnék rá, amiket gőzgép hajtana, vagy építhetnék olyan masinát, mely a vitorláim fújná. No de ez még a jövő zenéje!

         A reggelim elfogyasztása után rögtön a kis műhelyem felé vettem az irányt, úgy éreztem, ma végre sikerül életet lehelnem a legújabb találmányomba, melyen hónapok óta dolgozom. Egy fotel, melyre szárnyakat szereltem, mozgatásukhoz pedig a korábban leírt gépezetem készítetem el. Miután jól megpakoltam szénnel, és meggyújtottam, a gőz fejlődését várva a repülés csodás érzését próbáltam elképzelni. Egyszer csak a szék felemelkedett, s én szinte karnyújtásnyira éreztem magamtól a kéklő eget, de valami hiba történhetett, mert az egész tákolmány felrobbant… megint… Leégette a másik szemöldököm is… Ezek után, hogy megyek így emberek közé?

         Mindig is kinéztek a köreikből, s én napról napra teszek rá egy lapáttal. Áh.. Minek is kesergek? Mióta itt élek, csak bántanak és megvetnek. Tudatlan népség, kik csak a favágáshoz és kovácsoláshoz értenek, nem tudnának velem magas röptű társalgást folytatni. Boszorkánysággal vádolnak, pedig minden, amit teszek színtiszta tudomány. Az új dolgok felfedezéséhez pedig rögös út vezet, néha felrobbannak a találmányaim, és elsöprik a fél falut, vagy épp szökőárt keltenek a tengeren, de nem értem, ezzel mi a baj. Előtte azért panaszkodtak, hogy hónapokig nem esett eső… A haladásnak mindig ára van, de az utókor igazolni fogja, hogy az a némi kár, mely a falut sújtotta, megtérül. Egyébként pedig senki sem sebesült meg, a házakat bármikor újraépíthetik, és a hozzá való fáért sem kell messzire menni, hisz a helyi erdő olyan óriási, hogy talán vége sincs. A favágáshoz pedig egyre többen az én masináimat használják, melyek megkönnyítik a munkát, de ezt valahogy már mindenki elfelejtette.

         Késő délutánig szedegettem a széthullott darabokat a környékről, miközben a hátam mögött rólam beszéltek. Azt hitték, hogy nem hallom, de nagyon tévedtek. Ennyi év után nem értem, miért fájnak a sértő szavaik még mindig… Találkoztam egy kisfiúval a Holló utcában. Az út porában ült és keservesen sírt, mert eltört a hintalova. Megsajnáltam szegényt és megjavítottam a játékát, amitől nagyon boldog lett, s az én szívem is megtelt jó érzéssel. Azonban a szülei meglátták az ablakból, hogy velem beszélget, ezért kirohantak. Az anyukája a kezénél fogva berángatta a házba a fiút, az apukája pedig megfenyegetett, hogy hagyjam békén a gyermeküket, különben nem áll jót magáért. Még a nevét sem tudhattam meg.

         Estére értem csak haza, teljesen elfáradtam. Ledobtam a kacatokat a többi hulladék közé, és megvacsoráztam. Kicsit túlsütöttem a pirítóst, lehet, hogy figyelni kellett volna rá… Lefekvés előtt a kedvenc könyvem kezdtem el olvasni, immár negyedik alkalommal. A címe: Colanion nagy felfedezői. Hihetetlen történetek vannak benne, gyönyörű tájakról, hősies tettekről, és egy letűnt kultúráról, kik a történelemkönyvekben az alkimista népként maradtak fenn. Bárcsak találkozhatnék egyszer egy igazi, élő alkimistával! Annyi kérdésem lenne hozzá, hogy a felsorolásához a teljes naplóm összes lapja sem lenne elég. Az emberek a történelem sötét varázslóinak tartják őket, de én csodálattal tekintek rájuk, őket tartom a világ első tudósainak. Mielőtt elaludtam volna, az éjjeli szekrényemen található képet nézegettem és a régi szép emlékekre gondoltam. Oh Martha, úgy hiányzol!

         1252. március 4.

         Borús napra ébredtem. Az ég oly szürke volt, akárcsak a hangulatom. Hosszú órákig csak feküdtem az ágyamban, és mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben, melyeknek már a felére sem emlékszem. Az élet nagy dolgain elmélkedtem. Arról, hogy vajon egy ember sorsa előre meg van-e írva, vagy mindenki a saját akarata szerint formálhatja az életét. Ha van sors, akkor vajon az enyém mi lehet? Ha nincs sors, mégis mit értem el idáig? Vajon fennmarad a nevem az utókor számára, vagy elsikkad a történelem sötét süllyesztőjében? Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ha bármit is el akarok érni az életben, akkor nem a sorstól kell várnom, hogy a megfelelő útra tereljen, hanem nekem kell a helyes ösvényt megtalálnom. Ahogy a mondás is tartja: mindenki a saját szerencséjének kovácsa.

         A fűzfámba vésett titokzatos szimbólumok tanulmányozásával töltöttem a délelőttöm hátralévő részét. Ezek a jelek kísértetiesen emlékeztetnek az ősi alkimista írásokra, melyeket már máshol is láthattam, megfejtésükben azonban egy nappal sem jutottam előrébb, pedig mióta itt élek – azaz harminc esztendeje – ezekkel foglalkozom. Biztos vagyok benne, hogy ezek a jelek fontos üzenetet hordoznak magukban az utókor számára, ezért ha sikerülne megfejtenem őket, minden bizonnyal életem legjelentősebb felfedezésének tartanám – s talán mások is elismernék.

         Ám ma valahogy nem tudtam oda koncentrálni. A magány súlya ólomként nehezedett vállaimra, s én úgy éreztem, napról napra gyengébb vagyok. Nagy kiváltság a feltaláló élet, de még nagyobb teher. Nem tudom, meddig bírom még egyedül. Oh Martha, bárcsak ne hagytál volna magamra. Talán azon a napon, melyen elvesztettelek, nekem is veled kellett volna tartanom…

         Egyszer csak zörejeket hallottam a hátam mögött. Felkaptam egy vasvillát, hogy megvédhessem magam a közeledő veszedelem ellen, azonban félelmem alaptalannak bizonyult. A tegnap megismert kisfiú volt az. Elszökött otthonról, hogy köszönetet mondjon nekem, mert megszereltem a hintalovát, és meg akarta hálálni. Igazán aranyos, tüneményes kisfiú! Hat vagy hét éves lehet, gyönyörű szőke hajú, a szeme pedig oly kék, akárcsak az égbolt. A neve Adam. Martha, szerelmem… Ha látnád őt, minden bizonnyal azonnal a szívedbe zárnád, mint én. A nap további részében nem foglalkoztam már a találmányaimmal, inkább a Colanion felfedezőiből olvastam fel részleteket, melyek szemlátomást nagyon tetszettek neki. Régi önmagamra emlékeztet ez a gyerek, valaha én is olyan voltam, mint ő…

         Estére a szüleinek is feltűnt Adam hiánya, így – nem meglepő módon - azonnal nálam keresték. Azzal vádoltak, hogy elraboltam a fiúkat, de a gyermek kiállt értem. Milyen bátor! Bár ismét eltiltották tőlem, biztos voltam benne, hogy még sokat fogom látni. Talán mégis van sors, mely hozzám vezette őt, hogy megszabadítson a magányomtól.

         1252. március 5.

         Akárcsak tegnap, a mai nap is szürke volt, legalábbis az időjárás szempontjából – azonban ez úttal engem nem lombozott le a látványa. Szinte kipattantam az ágyamból, s máris a munkáimba ástam magam, eddig sosem látott lendülettel. Szinte minden tervem siker koronázta, jelentős előrelépést értem el például a hatlábú bányász robotomnál, a homokot tejjé alakító mélytengeri fúrómnál, sőt, még a tizenkét láb magas, gőzturbinás palacsintasütőm is új életre kelt a kezeim alatt. Na jó, a repülő fotelem ismét felrobbant, de oda se neki! Most csak a műhely egyik oldalát döntötte le, s a gép darabjait ez úttal szedegesse az, akinek nincs jobb dolga! Az én jó kedvem semmi sem ronthatja el.

         Dél körül Adam ismét átszökött hozzám, így megmutattam neki a sok éven át kemény munkával fejlesztett találmányom: az eperturmixot. Adam először félve tekintett a finomságra, de amikor megkóstolta, rádöbbent, hogy amit alkottam, nagyon ízletes. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy még sokszor fogja kérni tőlem ezt az édességet. Olvastam még neki pár oldalt a könyvből, majd a kérésemnek eleget téve hazament. Örülök, hogy láthatom, de nem szeretném, hogy ismét a szülei rángassák vissza az otthonába.

         Délután már nem volt kedvem a találmányaimat bütykölni, sőt, még rendet rakni sem akartam a műhelyemben, így végül mindent szanaszét hagytam. Meg fogom én ezt bánni holnap… Úgy döntöttem, egy kicsit kimozdulok, járok egyet, de a falusiak megvetését nem akartam nézni, így az erdőbe indultam el sétálni.

         Oh, míly csodás a természet! Bár a hó még nem olvadt el mindenütt, a táj kezdett lassan életre kelni, az egyik domb aljában még egy hóvirágot is találtam. Másutt őzek lábnyomaira bukkantam, sőt, még a madarak csicsergését is hallani lehetet. Útban hazafelé a naplementét is megcsodáltam, ahogy sárgás-vöröses átmenetűre festi a kéklő éhboltot. Gyönyörű! A távolban, a domb túloldaláról már láthatóvá váltak a városka tornyai, s a füst, mely a kéményekből árad.

         Egyszer csak egy villám csapott le egy közeli fába. Felpillantottam az égre, de azon egy felhő sem volt, így értetlenül álltam az történtek előtt. Összeszedtem minden bátorságom, s a villám irányába futottam, hogy megtudhassam a választ. Egy nő feküdt a földön ájultan, teste sebektől és vértől vöröslött, élet, s halál közt lebegve. Furcsa ruházatot viselt, minden bizonnyal távoli országból jöhetett. Nem lehetett egyszerű háziasszony, mert páncélokat és egy hosszú köpenyeget hordott, olyat, mely a régi idők varázslóinak ruházatára emlékeztetett, de valahogy mégis más. Mintha már láttam volna ilyet, csak nem emlékszem, hol… Haja hosszú volt és fekete, mint maga az éjszaka, és valamilyen szokatlan, leírhatatlan kisugárzást árasztott. A pillanatnyi ámulatból gyorsan magamhoz tértem, s a felismerés villámként söpört végig agyamon: ez a leányzó hatalmas veszélyben van, nekem pedig meg kell mentenem az életét, míg nem késő! Összeszedtem minden erőm, hogy felemeljem, de a páncéljai olyan súlyosak voltak, hogy képtelen voltam rá. Hogy képes egy látszólag gyenge nő ilyenekben járni? Meg lennének bűvölve? Talán a fémben rejtőzhet a válasz a kérdésemre – még sosem láttam ehhez foghatót, pedig elég sok anyaggal kísérleteztem már. Feltétlenül meg kell majd vizsgálnom őket, de tudtam, hogy van ennél fontosabb dolgom. Kénytelen voltam levenni a páncélokat, s így el tudtam vinni az ismeretlen hölgyeményt a házamba, sebeit kitisztítottam és bekötöztem. Úgy érzem, minden tőlem telhetőt megtettem, ez után már csak reménykedni tudok, hogy megéli a holnapot.

         Hosszasan virrasztottam, de végül elfogott eme hosszú nap fáradtsága. Nyugtalan szívvel feküdtem le ágyamba, kérdések sokasága kavargott a fejemben. Vajon ki lehet ő? Ki képes egy ilyen szép lányt bántani és vajon mi oka lehetett rá? Remélem, meggyógyul, és ő maga meséli el a történetét, de úgy fest, erre még várnom kell.

         Itt ér véget a jegyzet. Mára már tudjuk, hogy a nő, akit a városka határán talált, egy varázsló volt. Hosszú ideig lakott Lertherwoodban, és az emberek mindig rossz szemmel néztek rá, pusztán azért, mert Edwarddal tartott. Egyesek szerint észak seregei miatta támadták meg a várost, mások úgy vélik, ez puszta véletlen. Akárhogy is legyen az igazság, a tényeket nem feledhetjük el: ő volt az, aki megmentette a települést a gonosz támadóktól, akkor, amikor a helyi erők már feladták. Csak egyetlen egy embert nem tudott megvédeni, a saját barátját, ugyanis Edward ebben a csatában vesztette el életét. Vitathatatlan tény, hogy számtalan hasznos találmányt hagyott ránk, bár ezt az emberek többsége nem akarja elismerni.

         A nőt azóta nem látták. Nem tudjuk ki volt ő, nem ismerjük a nevét, sem azt, hogy honnan érkezett. Sokan úgy hiszik, ő is meghalt, bent égett Edward házában, de én úgy gondolom, hogy túlélte.  Egy ekkora varázslónak túl kellett élnie. A későbbiekben az ország több pontjából is hasonló mágiákról számoltak be az emberek, többek közt Káposzdról is, szerintem csakis ő lehetett az. Kedves olvasóim: ígérem Önöknek, hogy a nyomába szegődöm, és megpróbálok mindent kideríteni róla, ami csak tőlem telik. Ez azonban már egy másik cikk lesz.

         Bízom benne, hogy a naplót elolvasva belátják, hogy a dolgok koránt sem olyan fekete-fehérek, mint ahogy azt hitték. Edward nem volt rossz ember, csak rossz korba született. Ha sikerült elérnem azt, hogy ezen legalább elgondolkozzanak, már volt értelme az írásomnak. Köszönöm a figyelmüket.

E.M.

Forlon, 1260. okt. 19.