Álmodtam különszám

Álmodtál.

Álmodban a rózsafákon ág voltál.

Virágok közt virágokkal táncoltál.

Álmodban a fény voltál, a jó voltál.

 

Felébredsz.

Puhaságból rút világba merészkedsz.

Izmaidnak fájó szívvel vezényelsz.

Új álomban folyton-folyvást reménykedsz.

 

Válassz már!

Éber álmod, majd meglátod - kártyavár.

Röpke lángját visszavágyod - szalmaszál.

Mit felelsz, ha odaát is álom vár?

 

 

 

Alább következnek az Álmodtam című irkafirka felhívás beérkezett alkotásai, mind egy téma köré tömörülve.

 

 

(Cím nélkül)

 

Zuhanok.

Sötét van.

Miért zuhanok?

Ott egy fénypont, arra kell mennem.

Ez egy ajtó, résnyire nyitva is van.

Kinyitom.

Váó. Egy hatalmas terem. Minden olyan szép, sima és fehér.

Oldalt minden oszlop fölé egy jel van írva, de furcsa mód nem tudom mit jelent, pedig tudok olvasni, határozottan emlékszem, hogy tudok.

Héj! Ez az alak eddig is itt volt? Miért nem láttam, hiszen ott ül a terem közepén?

Megkérdem, hátha tudja hol vagyok.

- Elnézést uram, nem tudja véletlenül, hogy hol vagyok, vagy hogy mi ez a hely?

Nem válaszol, csak fest egy vászonra.

Nem látom, mit fest.

- KI VAN OTT?

Valaki megbökte a vállam.

- Itt vagyok.

Egy kisfiú. Ismerős az arca. Hív, hogy menjek vele, így hát követem.

Egy másik terembe vezet, ahol egy város van, egy szép, zsúfolt város.

Visszanézek. Nem látom a kijáratot.

Újra a várost nézem és egy csoport gyermeket nézek, ahogy játszanak a tömegben.

- Hirvadhor, dobd ide a labdát!

Ezt kiáltotta a kisfiú, aki ide vezetett.

A másik gyerek elindul a labdáért.

Követem. Követem át a tömegen, egészen egy ajtóig, amit az orrom előtt csap be.

Kinyitom.

Megint sötét van, s a város zaja is elcsendesült.

Képeket látok. Képeket az oszlopok között, a jelek alatt.

Nézegetem a képeket. Ez a nő és a férfi ismerős, no meg a két gyermek is.

Megértettem! A festmények egy történetet mesélnek el nekem.

Egyre kevesebb az ismerős a képeken.

Várj! Tudom kik ők, csak egy percet hadd gondolkodjak.

Kinyitják az ajtót mögöttem.

Zuhanok.

Földet érek, de nem fáj.

Körbe nézek.

Egy fiú rántott ki, aki idősebb, mint az előző, de a vonásai hasonlók.

- Mondd, mi történik itt? Kik azok az emberek a képeken?

Nem hall, csak sört visz az asztalnál ülőknek, majd a kocsma mögé megy.

Követem.

Hallom, ahogy segítségért kiáltozik, de nem találom.

Valaki hátulról átkarol.

Egy lovag az, fényes páncélban.

A másik oldalról is jön valaki.

Egy farkas, hatalmas medvebőrrel beborítva.

Egy nő átölel és csókot ad a homlokomra.

Mögötte egy másik nő lebeg.

Kérdéseket tesz fel, de nem tudom megfejteni. Nem tudom kitalálni.

Azt mondja, ezért nem láthatom az arcát.

Ürességet érzek magamban.

Távolabb ott áll ő, a testvérem. Ő majd betölti az űrt.

Megfordul és elindul.

Utána indulok, de eltűnik egy sarkon.

Utána rohanok.

Egy alak áll előttem, fog alakú nyaklánccal a nyakában.

Az amulett vonzza a szemeim.

Meg akarom nézni az arcát az előttem állónak.

Nem látom. Túl sötét. Csak a két szemét látom. Vörösek és gonoszak.

Félek. Inkább visszamegyek a többiekhez.

Befordulok a sarkon, de ők már az asztalnál iszogatnak.

Segítséget kérek, de nem hallják.

Próbálok odamenni, de nem közelednek.

A bácsi csak ül és fest. A festék a földre csöpög a vászonról.

Megőrjít.

Megfordulok.

Én állok magam fölött, hatalmas lándzsával a kezemben.

Nem tudok védekezni.

Mindenki rajtam nevet kivéve az öreget. Ő csak fest, fest és fest.

A sebembe mártja az ecsetét és azzal fest.

Miért fest a véremmel és milyen képet készít?

Megpróbálom megnézni a festményt.

Egy csatatér. Mindenki halott, csak egy ember áll.

Én állok ott. Körülöttem élettelen testek.

Van akinek koszos páncélját mocskolta be a vér, valakinek a bundáját.

A titokzatos nő sem lebeg többé és csókot sem kapok.

Felnézek.

Egy hegyet látok, a tetején a testvérem áll.

Nevet, csak nevet és nevet.

Dühöt és magányt érzek.

Sírok és ordítok, ahogy csak a torkom bírja.

VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

 

Ekkor Hiro felriadt, és ahogy a szeme hozzászokott az éjjeli sötéthez, úgy az elméje is felfogta, hogy mindez álom volt csupán.
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az erdőirtó csapat

 

- Az erdőirtó csapat tagjai tehát: Maxim, Elta, Nuten, Jut és Entor.

- Éééén? Én mit keresek a csapatban?

- Entor, a te feladatod lesz a megfigyelés és a jegyzetelés - kapom is meg a magyarázatot rögtön a főmágustól.

- A csapat célja az erdő állatainak élve való elfogása és a központba való szállítása. Amióta több lény részeiből alkotunk újakat, azóta nagyon elszaporodtak az erdő állatai, sok a szökés. Egy napra mentek csak, fogjatok be minél többet.

            Nem, kicsit sem nyugtat meg a tudat, hogy a legjobbak mellé rendelt ki a mester. Kicsit sincs kedvem abban az átkozott erdőben sétálni az életemet kockáztatva. Bőven elég veszély az nekem, hogy egyáltalán a központban vagyok, nemhogy még lemenni az erdőbe.

            Még egy utolsó pillantás az asztalomra. Papirosok, telis tele a jól ismert írásommal, tintatartó, természetesen tinta nélkül, penna, egy rajz a tegnapi kísérletben létrejött szörnyről, és vagy fél tucat csonkig égett gyertya. Mind, egytől egyig a munkámhoz tartozik. Nem úgy, mint ez az életveszélyes küldetés.

            Pár perccel később már összecsomagolva állunk az első emelet közepén, innen kell leteleportálnia minket a mágusoknak. Csak reménykedni merek, hogy semmiféle szörnyeteg nem néz minket vacsorának odalent..

- Sok sikert! - szól hozzánk a mester még búcsúzóul. Már teleportálnak is. Talán az egyetlen jó ebben a feladatban. A kellemes bizsergést már érzem is. Egy villanás. És már lent is vagyunk.

            Társaim a legjobb elfogómágusok közül kerültek ki. A szokásos három fő helyett most öten vagyunk. Elta és Nuten remek párost alkotnak, náluk jobbat nem is lehetne találni. Maxim a hálóbűbájok mestere, olyan gúzsba köt bármit vagy bárkit, ahogy a legkiválóbb tengerészek se. Emellett ha gond van, akkor a leghidegebb telek erejét hívhatja segítségül. Jut egyszerűbb figurának mondható, ő csak kiáll a szörny elé. Ha rátámad a szörny, akkor lelassítja, és elkábítja. Ha elfut előle, akkor ráhagyja valaki másra. Talán nincs is min aggódnom.

 

            Dél van. Végre megálltunk pihenni és enni valamit. Eddig szerencsére csak kétfejű csirkéket, háromlábú verebeket és nyolcszemű rózsaszín egzotikus madarakat sikerült fogni. Utóbbiak meglehetősen jól érzik magukat a völgyben. Gátat építettek a patakra, és a kis tóban letelepedtek. Egyre többen lettek, időszerű volt egy részének elfogása.

- Menjünk a barlangok felé is - szólal meg Jut. - Itt vagyunk négyen, ritka az ilyen alkalom. Simán el tudunk fogni pár barlangi szörnyeteget is.

- Jó, menjünk - mondják egyöntetűen a többiek.

            Remek. Nem elég, hogy lejöttem az erdőbe, most menjek velük a barlangokba, ahol sokkal veszélyesebb lények élhetnek, mint itt.

 

            A barlang száját magunk mögött hagyva indulunk a hegy gyomrába. Eddig csak egy furcsa kis barlangi halat fogtunk, azt is nekem kell cipelnem. Az igazat megvallva nem is nehéz, de akkor is. Tele van uszonnyal, és csúszik, és nyálkás, és olyan bután néz szegénykém mind az öt szemével, hogy borzalom.

            Jut kiáll a következő fordulóba, ahogy szokta. Maxim kötele a derekán, ha baj lenne, rögtön ki tudná rántani egy varázslattal. Egyelőre semmi. Jut tesz néhány lépést. Továbbra is semmi. Egy fénycsóvát küld előre. A barlangból hirtelen több száz meg száz denevér bújik elő csipogva, nyafogva, repdesve és minket nyaldosva. Az utálatos lények elől leguggolok, hátha kevesebben érnek majd. A mágusokat egyáltalán nem látom. A csipogástól semmit nem hallok. És a kezemben még mindig itt ez a nyálkaförmedvény. A csipogást lassan felváltja egy hangos búgó zaj. A denevérek sorra potyognak földre ájultan. Netan pálcája vörösen világít. Ahogy lehullnak a dögök, Netan suhint egyet és a fény elmúlik. Ezzel együtt a búgó hang is alábbhagy. Már csak a visszhangok hallatszódnak.

- Vicces, mindenki fél tőlük, de a falnak mennek a hangos zajtól. - szól Netan.

- Lehet gyűjteni. - teszi hozzá mosolyogva Elta. És máris nekilátnak, hogy mágikus zsákjaikba szedjék az ájult denevéreket. Csak azt nem értem, ha van zsákjuk, mégs minek vigyem ezt a nyálkás halat.

            Indulunk tovább. Jut megint elől, derekán a kötél. Semmi különös.

            A földre lök valami hátulról. Karmok marnak belém. Itt a vég, felfalnak. Érzem, a karma a húsomba vág, ez rettentő fájdalmas. Ordítok, ahogy csak tudok. De érzem, késő már. Nyakamba harap. Most meghalok. Érzem a saját vérem melegét végigfolyni a nyakamon. Egy fehér csóvát látok még. A világ elsötétül.

 

Ekkor Entor Huza felriadt, és ahogy a szeme hozzászokott az éjjeli sötéthez, úgy az elméje is felfogta, hogy mindez álom volt csupán.

 

 

 

Végjáték

 

Tapogatózva haladok a félhomályban. Nyirkos minden, tócsa gyűlik a kövek közt, izzadnak a sziklafalak, a plafonról csöpög a víz. Egy barlangban vagyok. Elképesztően gyengének érzem magam, a jobboldalam szinte teljesen béna.

Lenézek a jobb kezemre, és rémülten látom, ahogy fekete tetoválások eleven kígyóként fonják körbe azt. Egy borítékot szorít a markom öntudatlanul. Hiába próbálom elhajítani, lerázni, szinte nem is én fogom a papírt, hanem az tart engem. Pecsétjéből pedig áramlik kifelé a tetoválás-kígyó, akár a prédájára tekeredő boa, türelmesen, lassan, a győztesek nyugalmával.

Nem számít. Csak az foglalkoztat, hogy elérjek a barlang elágazásáig. Ott meg kell tennem valamit.

Habár a járatban pár méterre előre is alig lehet ellátni, úgy érzem, szinte világítok, célkeresztben állok, szemek kereszttüzében vagyok, menekülésre, elbújásra nincs esély. A világítótorony fénye hozzám képest csonkig égett gyertya.

Fogy az erőm. Arcok kavarognak előttem, események múltból és jövőből, személyek és tettek végtelen forgataga. Látom az ismerőseim rémült tekintetét, ahogy a sokszoros túlerővel néznek szembe. Dolgos embereket, rokonokat, földműveseket, akikért felelősséggel tartozom. Látom a jó szándékú vándorokat, kiket a véletlennél sokkal összetettebb folyamatok sodortak házamba. A kocsmárosfiú, tekintete más világokat fürkész, medáljából – hiába titkolná – szinte sugárzik a mágia. A druida, maga a megtestesült nyugalom, miközben belülről irdatlan vadállati ösztönök feszítik. A varázslónő és furcsa társa, egymás előtt sem őszinték, ám útjuk párhuzamos a jók ösvényével. A lovag, jó szándékból hozott rám rontást, de mindez valahol odafenn el van rendezve – továbbviszi a tudásom, mert az én időm lejárt.

Az arcok szertefoszlanak. A pecsét fekete férgei átitatják méreggel az elmém, egyre kevésbé látok tisztán. A hangok viszont felerősödnek: hörgés és ugatás, vad rikoltozás, a barlang falairól mindez megsokszorozódva verődik vissza. Mintha nem is lenne forrása, egyre csak jön, ontja magából a nyirkos sziklafal, ám a dübögés, léptek tucatjainak zaja megerősít abban, hogy üldözőim már közel járnak. Nem látom őket, de ők látnak engem, ebben biztos vagyok. Fáklyaként ragyog rajtam a pecsét átka, beszívódott a bőrömbe, s beleégett a vérszomjas hordák vadászösztönébe.

Hirtelen valami üde, valami könnyed közelít az elágazás irányából. Női alak, ismerős, szinte a nevét is tudom.

- Gréti!

- Nincs sok időnk. Zárd el itt a barlangot!

- Nem tehetem. A rejtekutat előbb-utóbb felfedezik. Az elágazásnál kell útjukat állnom.

- És ki vezeti tovább az embereket, ha bármi történik veled?

 

Nagyon mély levegőt veszek, és a lány szemébe nézek:

- Gréti, sajnálom, hogy ilyen rövid idő alatt kell elmondanom, de félek, máskor nem lesz lehetőségem rá. Tudnod kell, hogy nem a folyóparton leltünk rád Miriammal húsz évvel ezelőtt – egy karavánúton születtél, s a feleségem az életét adta, hogy a világra hozhasson.

 

Gréti meredten néz rám, az üldöző vadak hangja eközben egyre csak erősödik a járatban.

 

- Éppen ezért mindennél fontosabb vagy és voltál nekem. Nem kockáztathattam, hogy akik engem megfigyelnek, rád is vadásszanak. Ezért titkoltam el mindeddig az igazat. Az erő, mely bennem lakozik, ott él majd tovább a véredben.

 

Gréti ekkor karjait körém fonja, és egy nagyon hosszú, mégis számomra fájdalmasan rövid öleléssel vesz búcsút.

- Valahol mindig sejtettem – súgta a fülembe.

- Engem már látnak, így csak halált hozok rátok - de mindig is szerettelek és szeretni foglak titeket. És téged. Különösen téged.

 

Ennyit tudok mondani. Évek mondanivalójából mindössze erre a pár szóra futja. El kell löknöm magamtól, sietségre intenem, mert a vadak hörgése már szinte betöltöti a barlangot.

Végre elérem az elágazást. Vasvillámat belevágom az agyagos-sziklás talajba, s a felpattanó szikráktól egészen fényárba borul az alagút. Kezemet a görbe nyélre kulcsolom, s úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta. Avagy valaki más élete. Valaki sokkal fontosabb élete.

Felpillantok. Jönnek a vadak. Kutyafejű, fegyverforgató farkasfattya, észak otromba találmánya, ugatva és habzó szájjal özönlenek a nyíláson. Rajtam nyugalom lesz úrrá. Nincs más dolgom, csak szorítani a vasvillát. El nem engedni, s akkor nem lehet baj. A szikrák egyre pattognak a falakon, már fényárban úszik a terem, a kutyafejűek vonyítva, szűkölve húzódnak el a ragyogás elől. Csaholva, nyálcsorgatva ugatnak a sötét sarkokból, egymást marják kínjukban. Sikerült. Most már biztos, hogy sikerült.

Egyetlen rántással kihúzom a villát a sziklából. A fénycsóvák a pillantás törtrészére megmerednek a levegőben – majd mintha mindegyik túltelítődne valami földöntúli energiával, hatalmas robaj kíséretében megpróbálnak kitörni a mocskos és sötét barlangból, fel ősanyjuk, a Nap felé. A barlang sziklafala enged az ellenállhatatlan erőnek, a mennyezet házfalnyi darabokra nyílik, s a darabok megsemmisítően hullnak alá, elzárva az összes járatot menekülők és üldözöttek közt, maguk alá temetve mindent és mindenkit.

 

Ekkor Willow gazda felébredt, és ahogy a szeme hozzászokott a ragyogó fényhez, úgy az elméje is felfogta, hogy mindez álom volt csupán. Ezüstös fűzfaligetben találta magát, jobbján kedvese, Miriam feküdt. Lassan felkeltek, s ráérősen odasétáltak a legöregebb fűzfa tövéhez, közben pillantásuk találkozott, s a két szempár többet mondott egymásnak, mint amit szavakkal bármikor el lehetett volna mondani.

 

Willow gazda emlékére