97 - Archie

Bosszúsan igazgatta a szürke ló nyergét a tanyaudvaron a lovag.

• Indulj, sürget az idő – szólt hozzá a gazda.
• Veled mi lesz? Hol találsz menedéket? Nincs gyógyír a fekete pecsétre?
• Ne ezzel törődj! Mielőbb nekilátsz a feladatnak, annál hamarább veszed le a terhet az én vállamról.
• Bátorságodból erőt merítek én is. Már csak a vendéglátást felejtettem el megköszönni.

A gazda szétnézett a fekete hamu borította udvaron, a vörös tócsákban tükröződő szenes házfalak körvonalán.

• Akadt már ennél jobb szállásod is, úgy hiszem.

Aigor felpattant a nyeregbe, s az egykori tanyakapu üszkös maradványain kiérve vágtára fogta az iramot. Forlon volt a cél, a nemes száztornyú város, a leggazdagabb s legfényesebb Colanion-szerte. Nála volt a tudás – az ellenfél achillesze. Szinte koponyája falába égett az öt Toborzó neve, kik Colanion-szerte titokban gyűjtik az óvatlanokból faragott halálos sereget az Északi Hadúr számára, mágiával, ármánnyal, erőszakkal egyaránt.

            Ködszürke lova orrából a pára kéményként gőzölgött az erőltetett menet alatt a hűvössé váló alkonyban. Röpült a ló s lovasa, és röpült el mellettük a táj, vadregényes lankákkal, nyírfa-pagonyokkal, aprócska falvakkal. Oltalomra szoruló egyszerű lakókkal, kik tán nem is tudják, mekkora veszély árnyéka vetül rájuk.

            Az utolsó sugarak fényében Aigor lefékezte lovát egy csordogáló pataknál, s kantáron fogva itatni vezette a kimerült jószágot. Ő is kortyolt a vízből, majd a hátast kikötve feljebb kapaszkodott a dombra, s figyelte a horizontot. Kesztyűs bal kezét fájósan dörzsölte meg, végül (miután megbecsülte a megtett távot) egy nagyot sóhajtva visszaindult a jószághoz, ahol egy bükknek dőlve éber álomba merült.

            Az éjszaka közepén azonban lódobogás verte fel. Sietve szaladt fel esti megfigyelőhelyére, s úgy ötven fáklyás lovast vett észre a patak folyásirányában, néhány percnyire. Első gondolata az északi lovasbanda volt, ám hamarosan észrevette a fáklyafényben megcsillanó ezüst váll-lapokat. Igyekezett eléjük rohanni a ligeten át.

            A csapat hamarosan észrevette őt, s feléje kanyarodott. Egy lovas osztag volt a Kereszt katonái közül, fel is ismerte jelvényüket, a Nyugati Végek harcosai voltak. A csapat körülállta, s vezetőjük leugrott elé a nyeregből.

• Aigor! Sok esztendeje már, hogy utoljára láttalak. Veszélyes éjszaka az erdő, s te egyedül vagy benne.
• Béke neked, Belthrand. Látom, te lettél a Nyugat tábornoka.
• Valakinek át kellett vennie a helyed, miután… nos miután távoznod kellett.
• Így volt a legjobb mindnyájuknak.

Feszengve váltottak még néhány szót, ám mindkét felet szólította a kötelesség. Aigor soká tekintett az elrobogó fénylő páncélok után, míg szívét belül mintha ezernyi marcangoló karom tépdeste volna picinyke cafatokra. Miután eltűntek a sötét éjben, óvatosan lehúzta bal kezéről az ujjatlan bőrkesztyűt. Kezét ökölbe szorította, kézfején kidagadt a tetovált-égetett jel: fekete szemhéj, vörös pentagrammával. Végighúzta ujját a rajz körvonalán, s így szólt:

• Apám! Eljött az idő. Többé nem habozom!