93 - Archie

            Aigor leugrott a ködszürke lóról, melyet a gazda bocsátott rendelkezésére. Izzott kezében a kard markolata, szorítása erejétől és dühe tüzétől szítva. Szinkronban zúgott benne a gazda átka miatt érzett bűntudat, a tőle kapott titok terhe, és ennek az egyszerre bosszantó és veszélyes varázslónőnek a pimasz szembeszegülése. Kirobbant belőle a Kereszt lovagja annak minden büszkeségével és fölényességével:

• Aigor vagyok, a Kereszt Nyugati Szárnyának volt tábornoka, Széleskürt és Magasfök közti földek örököse! Engem egy ilyen sehonnai szemfényvesztő ne utasítson rendre, s ne fenyegessen olcsó mágiával!
• Tőlem ugyan Forlon királya is lehetsz, keresztes bohóc!

Raul közben igyekezett szolidan megsemmisülni, legszívesebben elbújt volna a lábára font gyökerek közé a kitörő vihar elől.

• Már Defthanban végeznem kellett volna veled, mikor először megláttalak – folytatta Aigor.
• Nem mintha esélyed lett volna…

Bár erejük megcsappant a hosszú küzdelemben, a tanyalakók mégis úgy érezték, titánok viadalát látják. Erisz villámgömbje forgásba kezdett, s már a szele is pusztítónak látszott. Aigor sziklaként állt a forgatagban, lába alatt vörös hullámokat gerjesztett a fanatikus hév.

Egyszerre lendült támadásba a varázslónő és a lovag. Kard és varázslat hevesen csapott össze, szikrát hányt a levegőbe a súrlódó fém és éteri mágia.

Hirtelen azonban hanyatt zuhantak egy harmadik, elsöprő erőtől, s Willow gazdát látták meg vasvillájára támaszkodva:

• Tartalékoljátok erőtöket. Még szükségetek lesz rá.