9. fejezet - A próbatétel

         Erisz egy hatalmas puszta kellős közepén feküdt magányosan. Csupán pár kiszáradt fa törte meg a környék ürességét, melyek törzsét talán egy pusztító tűzvész perzselte feketére. Ám nem csak a fák voltak élettelek, hanem az egész környezet. Állatoknak és növényeknek nyoma sem volt, de még a fű sem zöldellt, pusztán a mindent ellepő rézvörös por uralta a tájat, melyet a változékony szél kavart fel időnként. Olyan volt ez a vidék, mintha már réges-rég nem Colanionban járnánk, sőt, talán az emberek világát is elhagytuk. Erisz lassan magához tért. Amikor felpillantott, szeme elé tárult az égbolt, mely oly szokatlan és ijesztő volt, mint minden más körülötte. Bordó és narancs árnyalatú foltok díszítették, mintha egy misztikus csillagköd terülne el felette, de a domináns szín a fekete volt. Mégis, az égen vörösen ragyogó Nap arról árulkodott, hogy az éjsötét szín ellenére sincs éjszaka. Az összkép Földöntúli látványt nyújtott, ám a sajátos szépsége ellenére mégis nagyon barátságtalan kisugárzással bírt.

    Erisznek fogalma sem volt arról, hová került és mitévő legyen, bár ez az érzés már nem volt újdonság számára. Ennek ellenére nem tudta kiűzni az aggodalmat a lelkéből, hisz ez a hely annyira eltért minden megszokottól, hogy még ő sem sejthette, mi vár rá ezen a vidéken.

    Egyáltalán merre indulhatna? Körbenézett, de minden irányban a végtelen pusztaság terült el. Aztán egyszer csak egy halovány fényt pillantott meg az égen. Egy csillag formálódott ki lassan a távolban, mintha csak utat szeretne mutatni az eltévedt vándornak. Szinte megigézte a lányt.

- Nappal van… Legalábbis annak tűnik. Mégis ott ragyog egy csillag – gondolkodott Erisz – remélem ez az az útmutatás, melyről az ismeretlen beszélt.

    Megszorította a nyakláncát, mintha erőt próbálna meríteni belőle, aztán elindult a szokatlan jelenség irányába. Órákig menetelt, s látszólag mind hiába, mert a táj nem változott. Sehol sem voltak városok, vagy falvak, ahol megpihenhetne, de még egy kósza rom sem utalt arra, hogy Eriszen kívül él még ember ezen az elátkozott helyen. S bár hosszú kilométereket tett már meg, a csillag mégsem került közelebb, csupán a fénye erősödött lépésről lépésre.

    A Nap lassan nyugovóra tért, a táj még sötétebbé vált, mint amilyen eddig volt, s a kellemes meleg levegő lassan egyre hidegebbé, egyre kísértetiesebbé változott. A környéket átható vöröses fény lassan rideg kék lett, s miközben Erisz kétségbeesetten menetelt a ragyogó iránytű felé, sűrű köd kezdte észrevétlenül behálózni. A varázslónőnek csak akkor tűnt fel ez a mindent átható jelenség, amikor már az orráig sem látott. Egy pillanatra megtorpant, s maga mögé tekintett, hogy lássa, honnan érkezett, de a helyet, melyről jött, már elnyelte a sűrű tejköd. Újra maga elé tekintett, s a távolban egy sötét foltra lett figyelmes. Megindult hát felé, hisz hosszú idő után ez volt az első látnivaló ebben a kietlen pusztában.

    Egy robosztus kőfalhoz érkezett, mely mindkét irányban a végtelenbe tartott, s a tetejét sem lehetett látni. Olyan volt, mintha óriások építették volna, hogy az képes legyen bármilyen támadásnak ellenállni.

- Egy fal a semmi közepén… nagyon furcsa… vajon mi lehet mögötte? – elmélkedett Erisz.

    Eltekintett jobbra, majd balra, de sehol sem látott egy kaput, vagy egy leomlott részt, ahol az akadály mögé juthatna, csupán a sértetlen fal tartott nyílegyenesen a látóhatár végéig. Sehol sem állta útján egy hegy, egy folyó, vagy bármilyen természeti képződmény, mely ezt a rendületlen egyenességet némi kanyarodásra bírná. Erisz elindult jobbra, de érezte, hogy bármeddig megy, sosem ér a végére. Mintha csak megbűvölték volna ezt a titokzatos monumentumot, melynek méreteivel még a Számi-hegység sem viaskodhatott.

- Ennek nincs értelme – gondolta, majd leült mellé, hogy végre megpihenjen.

    Csak most kezdte érezni, mennyire elfáradt. Napok óta nem pihent le rendesen, a teste kezdett teljesen kimerülni. S ezen a helyen talán egy fél nap is eltelt már, de még mindig nem talált esélyt a szabadulásra, s a csillag által választott útvonalat egy végeláthatatlan fal állja el. Ennek a falnak több célja lehetett, mint pusztán egy várost megvédeni az ellenségtől. Valamit rejteget. Bárki építette is, gondoskodott róla, hogy senki se juthasson át rajta, hogy aztán felfedje a mögötte megbúvó titkot.

    Egy újabb fényes pont jelent meg az égen, ám ez nem a Hold fénye volt és nem is egy újabb csillagé. Vörösen izzó fényárban úszott, mely beterítette az égboltot, s ahogy közeledett Erisz felé, egy lángcsóva formálódott ki mögötte.

- Egy meteor – akadt el Erisz lélegzete.

    A lángoló kődarab pont Erisz feje felett repült el, s a fal túloldalán csapódott a földbe, irtózatos robbanás közepette. Az égen egyre több vörös csík jelent meg, s egy egész meteoreső követte az úttörőt, melyek mindegyikét elnyelte a titokzatos kőfal. Erisz szíve hevesen kezdett verni, felismerte a látványt. Minden végtagja remegett.

- Ezt… Már láttam... – rebegte megdöbbenten – A rémálmomban…  Elpusztították azt a várost… Vagyis ez egy emlék… De miért nem láthatom, mi történik? Mit keres itt ez a fal? Miért áll az utamba?

    Közelebb lépett hozzá és megérintette a rideg kőhalmazt, mely tudat alatt mintha csak azt üzenné, hogy rajta sosem juthat át. A fal az ellensége. Lassan ellepte a köd, s miután az pár perccel később feloszlott, a falnak hűlt helye sem volt. Vele együtt köddé váltak a meteorok, s a kráterek is, mintha egy felsőbb hatalom úgy döntött volna, hogy Erisz eleget látott.

         Egy macskaköves úton találta magát, mely tőle pár méterre kétfelé ágazott el, s az útvonalak a köd homályába vesztek. Előtte egy kis irányjelző tábla állt, ám amikor Erisz útbaigazítás reményében rohant oda, kiábrándultan látta, hogy a tábla üres. Nem állt rajta felirat, mintha még nem lenne eldöntve, melyik ösvény hova vezet. Aztán egyszer csak ismét felbukkant a csillag a jobb oldalra ágazó út felett. Erisz megörült, hogy az amulett újra a megmutatja neki a helyes irányt, azonban egy lépés után megtorpanni kényszerült egy ismerős hang hallatán.

- Segítség! – kiáltotta valaki kétségbeesetten.

Balra tekintett, s a látványtól szinte megfagyott a vér az ereiben, mintha szellemet látna. Edward állt ott remegve, s mögötte a csontsisakos vezér, aki kést szorongatott a barátja torkához.

- Erisz, segíts!

- Lehetetlen… te meghaltál…

Erisz lábai a földbe gyökereztek.

- Meghaltam... De a lelkem itt ragadt... Ments meg kérlek, s akkor újra láthatsz az életben. Csak használd az erőd!

- Hiába! Amikor a városodra támadtunk, akkor sem tudott megmenteni téged. Nézd csak Erisz, hogy veszted el a barátod másodszorra is – mondta nevetve az északi szörnyeteg.

    Erisz jobbra fordult, ahol az égen szikrázóan ragyogó a csillag szinte könyörgött, hogy őt válassza, majd balra, ahol Edward tekintett rá elkeseredetten. A szemei segítségért kiáltottak. A választás terhe majd összeroppantotta Erisz lelkét, a szíve is belesajdult Edward látványába. Ökölbe szorította a kezeit és érezte, ahogy a mágia ismét úrrá akar lenni rajta. Megannyi villám kezdett cikázni a keze körül, ám úgy égette meg a karját, mintha nem is a sajátja lenne ez a varázslat. Elméjében a barlangban látott nő szavai visszhangzottak: „Bíznod kell az amulettben, különben nem éled túl”.

- Erisz, már nem szeretsz engem? – kérdezte Edward szomorúan.

- De igen! Jobban, mint bárkit. – mondta a könnyeivel küzdve - Pont ezért kell tovább mennem. Te nem létezel! Ha itt halok meg veled, nem teljesíthetem utolsó kívánságot. Nem válhatok nagy varázslóvá, ahogy az mindig is szeretted volna, és sosem deríthetem ki, mit jelentenek a szimbólumok a fűzfa törzsén.

- Ez az, hagyd csak cserben őt ismét! – szólt gonoszan az északi – Hitegesd magad azzal, hogy te úgysem tehettél semmit!

    Ám Erisz már kizárta fejéből a hangokat, s bár nehezen kerekedett felül az érzelmein, mégis tudta, hogy a jobb oldali út a helyes, így elindult felé. Edward és a csontsisakos vezető szertefoszlottak, mintha csak ők maguk is ködből lettek volna, Erisz pedig csak azt suttogta magában:

- Szeretlek Edward... Kérlek bocsájts meg nekem…

     A kereszteződés eltűnt mögötte, mintha sosem létezett volna. Most már csak egy irányba vezetett út, immár volt célja. Egy hófehér márvány oltár felé tartott, melyet az égből csodálatos fény világított meg. Az oltár lábát ősi írások tarkították, s a tetején egy hatalmas ezüstszínű kristály ragyogott. Erisz minden megtett lépéssel egyre jobban érezte azt a hatalmas energiát, mely a kristályból áradt. Fellépett a három apró lépcsőfokon, és csodálkozva állt meg az oltár előtt. Ismerte az erőt, ami belőle áradt. Végre megtalálta a hatalma forrását.

- Ugye milyen gyönyörű? – szólalt meg egy lágyan csengő női hang a háta mögött.

    Erisz lassan hátrafordult, hogy szemügyre vehesse váratlan társaságát. Egy rövid vörös hajú hölgy állt előtte, fényes páncélban, mely ugyanolyan antik stílusban készült, mint amilyet valaha Erisz viselt, de mégsem voltak egyformák. A ruhája viszont kiköpött mása volt Eriszének, s ugyanolyan sebet viselt a bal szeménél, mint a varázslónő. Az arca ismerős volt Erisz számára, de mégsem tudta, kicsoda ő.

- Ki vagy te?

- A hatalmad megtestesülése. Ha jól sejtem, értem jöttél, ehhez viszont nekem is lesz pár szavam.

- Ha te vagy az én varázserőm, miért nézel ki másképp, mint én?

A nő elmosolyodott.

- Te tényleg semmire sem emlékszel… Mindegy is, úgysem számít, hisz nem maradsz sokáig ebben a testben. Én fogok irányítani!

    Egyik karját az égbe emelte, s mintha egy villám csapott volna bele, mely lassan egy kard alakját vette fel. Egy kardét, mely színtiszta energiából állt. Egy percig sem tétovázott, máris elrugaszkodott a talajtól egy könnyed mozdulattal, s a karddal Erisz felé suhintott, aki kis híján áldozatául esett eme agresszív csapásnak. Azonban az utolsó pillanatban sikerült félreugrania, csak a karján ejtett egy kisebb sebet. Egy valódi kardéval ellentétben ennek a pengéje oly forró volt, mint az Föld mélyén fortyogó láva, s az okozott seb is jobban égett, mint amit bármilyen hagyományos fegyver okozhatna.

- Nézz körül! Nincs hová menekülnöd! Add fel, akkor kíméletes leszek!

- Soha! – kiáltotta Erisz, ám fegyver hiányában csak menekülni tudott a sorozatos támadások elől.

    Próbált varázsolni, de érezte, hogy nincs mágikus erején birtokában, ami nem volt meglepő fordulat, hisz most pontosan a saját hatalma ellen kellet küzdenie. Ám fegyver nélkül, varázserő nélkül mégis hogy győzedelmeskedhetne? Erisznek hamar feltűnt, hogy az erő megpróbálja távol tartani őt az oltártól, így biztos volt abban, hogy ez jelentheti a győzelmének kulcsát. Próbált afelé menekülni, ám a nő mindig útját állta. Akrobatákat megszégyenítő mozdulatokkal támadott, igazi harcművészként, s minden csapással egyre közelebb került Eriszhez, azonban a varázslónő elszántsága erősebb volt. Tudta, hogy győznie kell, s a hozzá szükséges erőt Edward emlékéből merítette.

    A nő balról csapott felé, melyet ő jobb irányba került, a következő suhintás elől pedig a fölre vezette magát. Elkapta a nő lábát, és megrántotta, hogy az is a földre kerüljön, majd gyorsan felpattan és felrohant az oltár lépcsőjén. Csak egy lépésre állt tőle, és szinte már a kezében érezte a csillogó kristályt, s vele a hatalom mámorító érzését, ám a karnyújtásnyira lévő cél hirtelen elérhetetlen távolságba került. A földön fekvő nőnek nem volt ideje feltápászkodni, s az elszánt mágus után rohanni, így eldobta a kardot, mely egyenesen Erisz vállába fúródott, aki a fájdalomtól azonnal térdre rogyott. A kard nem csak sebet ejtett rajta, de a villámok le is sokkolták őt. Az ellenfélnek így már volt ideje lábra állni, s aztán szép lassan Erisz elé sétálni, hogy szemtől szemben állhasson vele és láthassa az arcát. Erisz meredt tekintettel nézett maga elé, a kard szinte a földhöz szögezte, s a szája szélén egy aprócska vércsepp indult útjára. Hatalmas sóhajokkal vette a levegőt, de a fájdalom nem enyhült. Szédült, és úgy érezte, hogy végzetét önnön hatalma fogja okozni. Kegyetlen gondolat ez egy varázsló számára.

- Gyenge vagy. Nélkülem semmit sem érsz! Ideje, hogy végre egy olyan irányítson, aki azt meg is érdemli! Ha pedig enyém a tested, a te lelked szépen lassan megszűnik létezni, ám addig is szemtanúja leszel minden tettemnek és sajnos ezt a látványt nem fogod élvezni. Elpusztítok mindent, ami az utamba kerül, hogy aztán a saját kedvemre formálhassam ezt az átkozott világot! Ezt, ahonnan csak szenvedést kaptál mindig is, még ha nem is emlékszel rájuk, s ahol megannyi ellenség kívánta a halálod. Ha tudnák, hogy életben vagy, eljönnének érted, de ne aggódj, én majd bosszút állok rajtuk is! Akár jónak is tekintheted ezt… hisz… a te halálod hozza el az én felemelkedésem, s az első áldozataim azok lesznek, akik korábban neked ártottak. A te nevedben ölöm majd meg őket!

Ismét a kezébe varázsolt egy villámkardot, s lángoló tekintettel emelte Erisz feje fölé, hogy aztán lesújtson rá. Szinte már a markában érezte a szabadságot, s az ellenségeivel való leszámolás mámorító érzését, ám bármennyire is volt megszállottan bosszúszomjas, Erisz részeként érezte annak rettegését. A halálfélelem keserű ízét.  Gyűlölte, hogy olyan érzések járják át, melyek nem a sajátjai és mégis együtt érez vele. Úgy gondolta, ez gyengévé teszi őt és talán emiatt kívánta annyira gazdája végzetét. Mégis hezitált egy pillanatig, miközben Erisz szenvedését látta. A varázslónő pedig halkan megszólalt:

- Lehet, hogy gyenge vagyok… - mondta Erisz kínoktól remegő hangon – de az nem igaz, hogy semmit sem érek nélküled… volt célom… volt, akit szerettem önmagamon kívül… S bár én is bosszúra szomjazom, nem ilyen áron… nem fogok ártatlanokat ölni…

A nő csak nevetett.

- Ugyan, nézz már magadba. Tehetetlen vagy. Hogy lennél képest beteljesíteni a bosszúd, ha nem vagy hajlandó pár jelentéktelen embert feláldozni érte? Mit értek a szeretteid, ha nem tudtad megvédeni őket? Semmit. Ahogyan te sem.

Erisz érezte, hogy a villámkard lendül a feje fölött, s megindult kegyetlen útjára, hogy elvegye az életét, s tudta, hogy egynél nem fog megállni.

- Nee... nem akarok meghalni… nem szabadíthatok egy kíméletlen mészárost a világra! – tomboltak Erisz gondolatai, s egy pillanatig mintha Edward hangját hallotta volna.

- Erisz! Még nem jött el a te időd! Te harcos vagy, hát harcolj az életedért! Harcolj az ártatlanok megmentéséért! Harcolj értem!

Hirtelen egy hatalmas erő járta át a testét, mintha megszűnt volna a villámpenge sokkoló hatása. Így már volt annyi ereje, hogy kitérjen a csapás elől, majd hátranyúlt, hogy kihúzza a kardot a saját hátából, ám megtartani már nem volt sem ideje, sem ereje, mert a nő kirúgta a kezéből. A kard a földre esett.

- El kell ismernem, van benned akaraterő, hogy erre képes voltál, főleg ekkora sokk után. De mind hiába, mert most véged!

Az ellenség pengéje ismét lendült, ám ez úttal Erisz gyorsabb volt nála, felkapta a földön heverő fegyvert és a támadójába mélyesztette. Egyenesen a szívébe, a villámpengét még a vastag páncél sem állította meg. Csupán egy fél másodpercen múlt minden, de végül mégsem Erisz vált áldozattá. Ellenfele kiejtette kardját a kezéből, mely még a földre zuhanása előtt semmivé vált.

- Ez lehetetlen… - mondta elhűlt tekintettel, majd ő is térdre rogyott.

- Ez az igazi különbség közöttünk… - sóhajtott fel Erisz és próbálta összeszedni magát - Bennem még van emberség. Én az életemért küzdöm, de te… Téged csak az önteltséged és a hatalommániád vezérelt…

    A nő összeesett, s a teste megannyi csillaggá változott, majd lassan felszállt az égboltra és szertefoszlott. Gyönyörű, s mégis szomorú látvány volt ez. Erisz összeszedte a megmaradt erejét és nagy nehezen felállt, majd leemelte az oltárról a kristályt. Hatalmas fény szabadult fel ekkor, mely teljesen elvakította, majd mikor kinyitotta a szemeit, ismét a Számi-hegység barlangjában találta magát.

    Bár nem tudta, hogy szorult helyzetében valóban Edward szelleme mentette meg, vagy csak az élni akarás adott neki erőt, egy halk köszönömöt suttogott el magában, s közben abban reménykedett, hogy barátja meghallja majd, bárhol is van.

    A válla égett a fájdalomtól, a seb valóságos volt. Nem egy egyszerű álomban járt korábban, a veszély valóságos volt, ahogy azt ismeretlen mondta. A barlang elé helyezett kristályok színe vörösről kékre változott, s Erisz végre kiléphetett a fogságukból, melynek felszabadító érzésével semmi sem vetélkedhetett. Végre elérkezett a nap, amikor Erisz elnyerte a mágia irányítását, s birtokába jutott minden hatalmának, mely még annál is sokkal nagyobb volt, mint amit eddig érzett. A varázslat átjárta minden porcikáját és újult erővel és reménnyel töltötte el. A sok szenvedés és küzdelem végre meghozta gyümölcsét, immár van esélye felvenni a harcot északkal, s talán egyszer teljesítheti Edward álmát is. Lelke végre megkönnyebbülhetett. Úgy érezte, mostantól bármire képes és egyszer eljön majd az a nap is, amikor a múltját érintő összes kérdésére választ kap. Viszont addig még sokat kell tanulnia.

A kijáratnál a fekete prémbe burkolózott idegen várta, aki alig hitt a szemének.

- Hát valóban sikerrel jártál… Túlélet és nem lettél fekete mágus…

Erisz elmosolyodott.

- Sikerülnie kellett. Most pedig ideje, hogy mindent elmondj nekem a mágiáról és az alkimistákról… Lynara…