8. fejezet - Váratlan kihívás

    Víz. Az élet forrása, a tisztaság jelképe. A sivatagban élő berberek rengeteg aranyat fizettek érte Colanionnak, számukra ez a valódi érték, nem a sárgán csillogó fém, melynek Forlon hódolt. Azonban a nagy szárazság idején minden ember, állat és növény erre vágyott, s bármit megadott volna akár egy cseppjéért is. A nyári Nap kíméletlen melegének hála a források és kisebb tavak apadni kezdtek, s emiatt a kutak vize is a fogyatkozás útjára lépett.

    Erisz a fűzfa melletti padon ült és Edwardon mosolygott, ahogy az öreg egy öntöző rendszer életre keltésén ügyetlenkedett, ám a gépezet víz helyett port kezdett el fújni, s beborította vele a fél kertet. A temérdek por Edwardot is egy nagy homokbuckává változtatta, aki meglepődésében kővé dermedt. Aztán, ahogy az már korábban is szokásos volt, a gép felrobbant, s ezzel megadta a kegyelemdöfést a flúgos feltaláló tervének. Bár ez a kis jelenet vicces volt, a kút kiszáradása komoly problémát jelentett, ezt Erisz is tudta. Az tiszta kék égre tekintett és próbálta elképzelni, ahogy elered az eső, miközben olyan érzés fogta el, mintha ez már megtörtént volna. Aztán váratlanul a homlokára cseppent egy jéghideg vízcsepp… majd még egy és még egy… az álom pedig lassan szertefoszlott.

    Egy rideg és sötét barlangban feküdt, melynek nyirkos tetejéről egyenesen Erisz arcára csöpögött a dermesztően hideg víz. Ez keltette fel álmából, de bár ne tette volna. Szívesebben maradt volna eme gyönyörű képzeletben, Edward társaságát élvezve, s a legnagyobb problémája az lehetett volna, hogy mikor lesz végre zivatar. Azonban az élet más utat választott számára.

    Nagy nehezen felült, feje hasogatott a korábban kapott ütéstől. Körülnézett. A barlangnak egy kis mellékágában találta magát, melyet valószínűleg később vájtak bele, mert olyan volt, mint egy kis szoba, vagy inkább cella. A fala egyeletlen volt és berendezések híján mindössze egy kőből faragott pad árulkodott arról, hogy ennek a helynek valamilyen célja lehet. Rácsai nem voltak, csupán a bejárat három pontja előtt hevert három vörös kristály, melyek halovány fényt árasztottak magukból, noha természetes fény nem sütött rájuk, amit visszatükrözhettek volna.

    Erisz felállt és óvatosan a kristályokhoz sétált, hogy szemügyre vegye őket. Még sosem látott ilyen furcsa köveket, így megpróbálta megérinteni az egyiket, ám ekkor a kristályok fénye felerősödött, ő pedig egy láthatatlan falba ütközött, mely mintha a túloldalán csillogó kavicsot védené. Erisz elkapta a kezét, a kő fénye pedig elhalványult, de nem szűnt meg teljesen, hanem az eredeti állapotára változott vissza. A varázslónő először nem hitt a szemének, s még lendületesebben nyúlt a kristály felé, azonban ismét megállította a rejtélyes energia mező. Láthatatlan volt, csupán az érintés helyén vált enyhén fehérré, ezzel tudatta a szökni próbálkozót, hogy az útjában áll.

- Ez meg… mi az ördög? – kérdezte kétségbeesetten, majd a kijárat többi részéhez próbált érni, de a menekülőút minden centijét védte ez a furcsa fal.

Hiába ütötte, rúgta egyre erősebben, a védőpajzs nem tűnt el, de még csak nem is gyengült. A három kristály pedig minden ütésnél egyre erősebben ragyogott fel, mintha csak fenyegetne, ám Erisz annyira elvakultan próbált menekülni a barlangból, hogy szem elől tévesztette eme baljós előjelekkel.

- Ha sokáig ütöd a falat, a kristályok meg fognak rázni – visszhangzott egy ismerős női hang a folyosóról.

    Egy fekete prémbe burkolózott alak állt meg tömlöc előtt. Arcát hosszú csuklya takarta, két oldalán pedig szarvasagancsos őrök álltak, kik kezükben kék lánggal égő fáklyákat tartottak.

- Engedj ki innen! – szólt parancsolón Erisz.

- Miért? Hisz eddig pont a bejutáson ügyködtél. Tán nem tetszik, amit itt találtál? – mondta gúnyosan az ismeretlen.

- Arrgh… Mit akarsz tőlem? Miért vagyok bezárva?

- Olyan helyre akartál bejutni, ahova a magadfajta nem teheti be a lábát. Aki mégis ezzel próbálkozik, azt megbüntetjük.

- Magamfajta?

- Anur Farak ("Ánúr Fárák"). Nincs a colanioni nyelvben megfelelő szó rá. Nagyjából annyit tesz, „varázsló, aki nem ura a saját hatalmának”. Hitvány. Ha egyszer az erőd elszabadul, nagy veszélyt jelent mindenkire, nem beszélve arról, hogy az első áldozata te leszel. Néhányan ki akartak dobni innen, de a legtöbben inkább azonnal végeztek volna veled, azonban én jobbnak tartottam, ha bezárunk ide. Tulajdonképpen nekem köszönheted, hogy még életben vagy.

- Nem kell, hogy megments. Legyőztem egy egész északi sereget Lertherwoodban teljesen egyedül.

- Hallottam hírét. Ám tudom azt is, hogy valójában nem is te tetted. Végig az erőd vezérelt, nem igaz? Ezért öltél meg ennyi embert.

Erisz mogorva tekintettel fordult el.

- Nem. Én akartam így.

- Ne hazudj nekem, átlátok rajtad. Te nem ilyen vagy. Ezt pedig, hogy az erőd elszabadult, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy képtelen vagy átjönni a falon. Ezen ugyanis csak olyan mágus léphet át, aki valóban képes irányítani a saját erejét. Nevezhetjük egyfajta próbatételnek is, amit a kezdő varázslóinknál használunk.

- Rendben, lehet, hogy igazad van, de ez mind mit sem számít már. Nem érdekel többé a mágia. Soha többé nem fogok varázsolni.

- Pedig érdekelhetne. Attól, hogy nem használod, még benned él. A részed. Ha nem tanulod meg kordában tartani, akkor is elszabadul, ha te nem is használod.

- Akkor mégis mit tehetnék?

- Először is, gyere át a falon!

- Az képtelenség.

- Ó, azt hiszed? – mondta lágyan a nő, majd a tenyerét a falra helyezte.

Egy pár másodperc néma csöndet követően kinyújtotta a karját, s az könnyűszerrel áthatolt az akadályon, mintha ott sem lenne, a kristályok sem ellenkeztek.

- Látod milyen egyszerű?!

    Erisz megdöbbent. Bár Lertherwoodban megtapasztalta, hogy sokkal inkább önnön hatalma uralkodik felette, mintsem fordítva, az igazság elfogadása kiábrándító volt. Valaha ez volt az egyetlen dolog, amitől úgy érezte, hogy kitűnhet a sok ezer szürke ember közül, kik most a városokban próbálják túlélni a hosszúra nyúlt háborút. Mostanra azonban nem érzet mást a hatalma iránt, mint félelmet. Ám nem akart ő is egy szürke senkivé válni. Nem akarta elfogadni, hogy tehetetlen. Majd ezt a gondolatmenetet folytatva döbbent rá talán az eddigi legfontosabb igazságra: akik a városba menekültek, már mind feladták a harcot, s csupán a katonák védelme mögé bújva próbálnak visszatérni megszokott életükhöz. Ám így a napjaik meg vannak számlálva. Csak idő kérdése, észak mikor dönt úgy, hogy leigázza az egész birodalmat, s akkor ki állítaná meg őket, ha már mindenki feladta? Ki más lehetne képes erre? Örökké nem retteghet a saját erejétől. Egy olyan erőtől, mely csak keveseknek adatik meg. Erisz végre megértette, hogy ritka nagy kincs birtokában van, s bármennyire is félelmetes, meg kell tanulnia használni. Edwardért. Colanionért. Önmagáért. A rejtélyes idegenre tekintett:

- Ha nekem is sikerül átjutni a falon, elengedsz? – kérdezte immár határozottabban.

- Ha úgy kívánod. Egyedül a saját tudatlanságot gátol meg benne.

- Mit kell tennem ahhoz, hogy kijussak?

• Több módja is van. A hagyományos módszer az, ha hónapokig, vagy ha kell, akár évekig elzárkózol a külvilág elől, s ez időt tanulással és meditálással töltöd, azonban én úgy vélem, nem ez a te utad.

Erisz megnyugodva sóhajtott fel, ugyanakkor furdalta a kíváncsiság, hogy az ismeretlen miből vonta le ezt a következtetést, így rögvest megkérdezte:

- Honnan tudhatnád, hogy mi való nekem?

- Hmm… Sosem hallottad még azt a mondást, miszerint „amilyen a mágus, olyan a hatalma”?

Erisz a fejét rázta, aztán kíváncsian figyelt tovább.

- A mágia a varázsló jellemének kivetülése. Például a fekete mágusok többnyire magukba fordult sötét lelkek, akiket csak a bosszú motivál, míg velük ellentétben a fehér mágusok törődő, óvó természetűek. Ők a varázslóvilág gyógyítói és gyengék védelmezői, támadó mágiáik alig vannak. A te hatalmad az elementális erőkből fakad, ezen belül is az időjárást, a viharokat, a szelet, s legfőképp a villámokat irányítod, melyekről köztudott, hogy szeszélyesek. Az ilyen erő birtokosa öntörvényű és letaglózó, senki sem irányíthatja őt. Valószínűleg te is ilyen lehetsz.

Ezek a furcsa elméletek Erisz számára teljesen újak voltak, bár valahogy mégis logikusnak és hihetőnek tűntek annak ellenére, hogy Erisz sosem érezte magát öntörvényűnek vagy épp szeszélyesnek. Talán külső szemlélő másképp látja őt? Vagy talán még saját maga előtt is vannak ismeretlen oldalai?

- Hát ez… nagyon tanulságos volt… de mi a másik mód? Áruld el!

- A másik út sokkal rögösebb. Fel kell tárnod a lelked legsötétebb bugyrait és le kell győznöd saját démonaid, hogy eztán eljuthass az erőd forrásáig. Le kell győznöd, csak akkor lesz a tiéd. Azonban ez nagyon veszélyes. Nem hazudok neked Erisz, sokan belehaltak már ebbe a megpróbáltatásba, s a visszatértek közül sem volt mindenki a régi önmaga. Sok fekete mágus született már így, s ez az út után könnyen azzá válhatsz te is. Látom rajtad. Tudnod kell, hogy ha ez megtörténik, azonnal végezni fogunk veled.

- Vállalom a kockázatot. Nincs vesztenivalóm. – érkezett a válasz villámgyorsan.

- Ám legyen – mondta az ismeretlen, majd előhúzott egy amulettet a zsebéből és a cellába dobta, egyenesen Erisz mellé.

A lány értetlenül pillantott a furcsa csecsebecse után. Egy egyszerű ezüstlánc volt, mely végére tompa fényű fekete ásványokból készült függőt aggattak. Egymás alatt három fekete rombusz alakú kő sorakozott, s a legvégén egy fejjel lefelé álló csillag díszelgett.

- Ez meg micsoda? – kérdezte Erisz, s eközben felvette a földről, hogy közelebbről megvizsgálja.

- Egy alkimista amulett. Ne az egyszerű külseje alapján ítéld meg, ez valójában egy nagyhatalmú varázstárgy.

- És mire jó?

- A varázslat csak ezzel lép életbe, s ha elindultál az úton, ez mutatja majd neked a helyes irányt. Bíznod kell benne, különben nem éled túl.

- Őőőhm... Jól van… Bár nem teljesen értem, hogy is mutathatna utat nekem egy amulett, de… Ígérd meg, hogy ha visszatérek, mesélsz még az alkimistákról! Egy barátom a megszállotjuk volt… – mondta Erisz komoly tekintettel.

- Úgy lesz… ha valóban visszatérsz.

Erisz elmosolyodott. Ő már eldöntötte, hogy mindenképpen sikerülnie kell az utazásnak, nem számít, milyen próbát kell kiállnia. Letekintett az amulettre, végigsimította a gondos munkával kifaragott csillagot, majd egy nagy levegővétel után a nyakába akasztotta.

- És most?

    Az ismeretlen nő ajkai mosolyra húzódtak a csuklya alatt. Egyik kezét maga elé emelte, s mintha egy halk varázsigét mormolt volna el, a következő pillanatban pedig egy fehér energiagömb lebegett pár centivel a tenyere fölött. Egy kisebb labda méretével egyezet meg, de a fénye tíz fáklyáéval vetekedett. A nő egy határozott mozdulattal Erisz felé emelte a kezét, s a gömb hihetetlen sebességgel megindult a kijelölt irányba, hogy kíméletlenül Erisznek csapódjon. Ereje ekkor szétoszlott áldozata egész testén, s egy éles fájdalmat okozó sokkal azonnal leterítette. Erisz ájultan zuhant a barlang rideg kövére.

- Jó éjt kedvesem! – szólt az ismeretlen ugyanazzal a gúnnyal, mellyel korábban Eriszt méltatta, majd sarkon fordult, s magára hagyta az eszméletlen varázslót. A világosságon ismét úrrá lett a sötétség, s ahogy nőtt a távolság, a léptek zöreje egyre halkult, míg meg nem szűnt teljesen. Nem maradt más utána, csak a vízcseppek monoton csöpögésének visszhangjai.