7. fejezet - A Számi-hegység titka

Az ég aranysárga és vérvörös színekben popmázott, mikor a Nap a horizont mögül felbukkant. Ez már a tízedik napfelkelte volt Edward halála óta, ám Erisz úgy emlékezett erre a szomorú eseményre, mintha csak tegnap történt volna. Az alváshiány nagyon megviselte, de az álmaiban megjelenő rémképek nem sokáig hagyták őt pihenni. Egyfolytában a barátja elvesztésének emlékei sújtották, vagy az a szörnyűséges kép gyötörte, amit még a dombon látott a sötét varázslóról, aki romba dönti azt az ismeretlen várost. Bármennyire is akart erős lenni, a tudat, hogy aznap százakat mészárolt le, izzó parázsként lebegett a szeme előtt. Rettegett önnön hatalmától, mely azon a sötét napon elszabadult, hogy önmagából kikelve végezzen mindenkivel. Úgy érezte, soha többé nem használhat mágiát.

         A Számi-hegység felé menetelt rendületlenül, hogy betarthassa Edwardnak tett utolsó ígéretét, de valahogy mégsem hitt abban, hogy valaha is megtalálja a rejtélyes Lynnarát. Vajon ki lehet ő? Számít ez egyáltalán? Igazából csak menekült a történtek elől, és a végkimerülésig hajszolta magát, hátha így egy kis időre felejteni képes. Ám tudta, a seb örökké a szívében marad, pusztán a fájdalom enyhül idővel. Bűntette magát, hogy a hatalmas varázserejének birtokában és százak megvédése után a saját barátja halálát képtelen volt megakadályozni. Még sosem érezte magát ennyire gyengének.

         A Lertherwoodi támadásnak mára már híre ment. Ez volt az első alkalom, hogy pár túlélő elmesélhette a történteket egy északi támadás után. Ezek az emberek többnyire megmentőként beszéltek az ismeretlen varázslónőről, ám néhányuk ezzel nem értett egyet. Ők úgy tartották, hogy az északiak a nő miatt mentek a városba, így a mészárlásért is Eriszt hibáztatták - és persze senki sem felejthette el azt a tényt, hogy az utolsó csapás nem csak az ellenség oldalán ejtett áldozatokat. Ám Eriszt nem sokan látták, az arcára még kevesebben emlékeztek, így végül a király nem adott ki váltságdíjat a fejére. Ez volt az egyetlen szerencséje, mert a lelkét emésztő hatalmas bűntudatában képes lett volna a katonák kardjába vetni magát.

         A távolban már kezdtek alakot ölteni a hegység első nyúlványai, melynek tetejét felhők takarták. A végtelennek tűnő lertherwoodi erdő szélére érve bizonyossá vált, hogy talán nincs is végtelen dolog a világon. Aminek eleje van, annak vége is. Minden út vezet valahová, de ahogy az életnek, úgy az útnak is vége szakad egyszer, és néha előfordul, hogy még azelőtt, hogy célba érnénk.

         A tisztást hatalmas fű és ezernyi vadvirág díszítette, a távolban pedig az Eldan-folyó kristálytiszta vize hömpölygött. Erisz a partjánál letérdelt, hogy kiszáradt ajkait felfrissíthesse végre a folyó vizével. Amikor letekintett, a színtiszta vízben megláthatta saját arcát, de mintha egy teljesen más ember nézett volna vissza rá. Az út porától volt szennyezett, és helyenként az ellenség alvadt vérfoltjai csúfították el. Tekintete megkeseredett, mintha kiveszett volna belőle az egykor vidám, életteli teli lány, aki régen volt, s ez a látvány Eriszt nagyon megrémítette. Nem tudott megszólalni, csak kapkodva kezdte lemosni magáról piszkot, majd ledobta a csizmáját, és a ruhájával együtt besétált a folyóba, míg az a válláig ellepte. Hosszasan próbálta lecsutakolni magáról a vérfoltokat, s bár a valóságban már teljesen megtisztult, ő mégis mocskosnak érezte magát. Feladta. Csak leült a folyó szélén az alacsonyabb vízbe és keservesen tekintett maga elé.

- A múltunk terheit örökké viselnünk kell, nem változtathatunk. Vagy elfogadod, és tovább élsz vele, vagy teljesen felemészt. Ne hagyd, hogy a múltad irányítson! – szólalt meg a háta mögött egy lágy hang.

         Erisz felpattant, és megfordult, hogy szemügyre vehesse a váratlan társaságot. Egy nő volt az. Magas, karcsú hölgyemény volt, a déli őserdők bennszülötteire emlékeztető sötét bőrszínnel. Rövid fekete haja sok kis fonatból állt, melyek végére piros és sárga gyöngyök voltak fűzve. Barna szemei a fülétől az orrán keresztül fekete festékkel volt kikenve. Erős álkapcsa volt, karjait és nyakát sok kis bőrből, fából és fogakból készült ékszer díszítette, füleiből faragott csontdíszek lógtak. Egy egyszerű fehér felsőt viselt, melynek anyaga igen megviselt volt, hátán pedig egy rókabőr köpenyeg díszelgett, mely a vállán keresztül hosszan előre lógott. A derekán egy bőr öv fogta össze a köpeny két szárát, s az alja ágyékkötőként lógott le a téréig. Egy egyszerű sötétbarna nadrágot hordott, jobb combjához egy csont markolatú rövid kés volt erősítve, lábát pedig egy fekete bőrcsizma védte, melynek tetejét szőrme díszítette.

- Mit tudsz te rólam és a múltamról? – csattant fel Erisz.

- Belelátok a lelkedbe. Bár nem ismerlek, mégis mindent tudok rólad – hangzott a válasz szokatlanul magabiztosan.

- Kötve hiszem. Hagyj engem magamra, nincs szükségem társaságra – majd leült a partra és visszafordult a víz irányába.

- Ahogy kívánod Erisz – szólt az ismeretlen nő.

- Micsoda? – kapta fel a fejét Erisz – honnan tudod a nevem?

Ám mire visszatekintet, az ismeretlen nőnek már hűlt helye volt. Úgy tűnt el, mintha ott se lett volna. Erisz kereste egy ideig, de végül arra a következtetésre jutott, hogy csak a képzelete játszott vele.

- Nem számít, úgysem volt igaza. Nem tudhatja, mit érzek – mondta, majd összeszedte a csizmáit, és letisztította őket a folyóban.

         A hosszú pancsolás után végül kisétált a partra. Hanyatt feküdt a dús zöld fűben és az égen elúszó hófehér bárányfelhőket kémlelte. Boldognak tűntek, ahogy lassan haladtak a ismeretlen céljuk felé. Teljesen másak voltak, mint az ő mágiával megidézet méregzöld fellegei. Ahogy ezeket a hófehér tüneményeket szemlélte, érezte, hogy szemei lassan elnehezednek, aztán elnyomja az álom. Az ismeretlen várost leromboló gonosz varázsló víziója ismét feltűnt. A történet ugyanaz volt, de ezúttal egyre több embert vélt felfedezni a káoszban, s ahogy az arcokat figyelte, olyan érzés fogta el, mintha ismerné őket. Próbált hozzájuk szólni, de senki sem felelt, mintha Erisz csak egy szellem lenne közöttük. Volt, aki az életét próbálta menteni, míg mások a mágusra támadtak, de minden történet szomorú véget ért. Talán a barátai lehettek egykoron? Ha valóban ők voltak azok voltak, érthető, miért nem kereste Eriszt senki… A rémálom ismét kezdett elhalványulni, Erisz pedig lassan kinyitotta szemeit, melyből eleredtek a könnyek.

- Soha nem lesz már ennek vége? – suttogta elkeseredetten –Nem… Nem lehetek ilyen gyenge… Erőt kell vennem magamon és folytatnom kell az utam.

         Ezzel felállt, összeszedte a csizmákat, mely mögött egy ismeretlen papírdarabot talált. Kíváncsian fogta kezébe a szaggatott szélű pergament, s nagy meglepetésére egy térképet pillantott meg rajta. Lertherwood környékét ábrázolta nagyvonalakban, a Noorwood erdő és a Számi-hegység is szerepelt rajta, de csak elnagyoltan. Erisz nem tudta mire vélni, ám Colanion ismerete nélkül ez volt az egyetlen segítsége, amire hagyatkozhatott. Nagyon megörült neki, majd egy rövid áttanulmányozást követően megindult a hegy felé.

- Nem tudom miért segítettél, de köszönöm! – kiáltotta hangosan.

         Egy távoli tölgyfa mögül az ismeretlen nő kémlelte őt komor tekintettel, majd Erisz háláját hallva elmosolyodott. Nem követte őt, csak figyelte, ahogy az újult erőre kapott varázslónő alakja egyre kisebbé válik a köztük növekvő távolságtól.

- Talán mégsem reménytelen – mormogta.

    Hosszú órák teltek el. A hegyek immár nem csak a távolban kéklettek, hanem teljes pompájukban látszódtak. Hatalmasak voltak. Mintha évszázadok óta türelmesen várnának valakire, aki talán sosem jön el. Erisz csak egy porszemnek érezte magát mellettük, de ebben a pillanatban jól eső érzés volt jelentéktelennek lenni. Ahogy ámultan tekintett a meredek, éles hegyoldalakra, nem tudta elképzelni, hogyan juthatna fel rájuk. Egy kósza hegyi ösvénykét keresett, vagy bármit, amivel esélye lehetne megmászni az öreg sziklafalat, de látszólag semmi sem segítette ebben. A térképre pillantott, melyen egy vastag útvonal ment keresztül a hegyek között, s belőle pár vékonyabb útvonal cikázott a meredekebb részeken, ám amikor felnézett, ezeknek nyomát sem látta.

- Én ezt nem értem… Valahol itt kéne lennie annak az útnak – nézete értetlenül a papírt – feltéve, ha a térkép jó.

    Ekkor pár méterrel arrébb egy rajz izzott fel vörösen a hegyoldalon. Mély véset volt, melyet mintha fénnyel festettek volna ki. Egy szarvas fejet ábrázolt, amit két vékony kör vett körül, s a gyűrűkön belül ismeretlen szimbólumok helyezkedtek el. Talán valamilyen írás lehetett. A következő pillanatban egy furcsa fényt látott, majd a hegyoldal torzulni kezdett, s végül egy barlang vonalai rajzolódtak ki a semmiből. Bizonyára meg volt bűvölve a fal, mely a titkos bejáratot takarta el a nem kívánatos kalandorok elől.

    Erisz rémülten kapta fel a fejét, hogy rejtekhelyet találjon. Egy közeli bokor mögé futott, majd lebukott, hogy a levelek kellő takarást nyújtsanak, innen figyelte a fejleményeket. A barlangból négy lándzsás alak bukkant elő. Fejükön szarvasbőr csuklya volt, melynek tetején agancsok díszelegtek, szemükön átívelő fekete festés és az arcukon lévő fehér csíkok tekintetüket félelmetessé tette. Ruházatuk is különböző szőrmékből és bőrpántokból állt, vállukat vastag szegecses bőrpáncél védte.

- Hát ezek meg kik lehetnek? – elmélkedett Erisz, majd a következő pillanatban előkapta a térképet és lepillantott rá.

- A csíkok a térképen, amik az utakat jelölik, valójában barlangok. Mi lehet odabenn, hogy így rejtegetik? Meg kell tudnom! – mondta, majd amikor az őrök kellően eltávolodtak, észrevétlenül a barlang bejáratához osont, és betekintett rajta.

    Az út mélyen a hegy gyomrába vezetett, melynek végén egy meredek lépcső indult lefelé ismeretlen irányba. A falhoz pár méterenként fáklyák voltak erősítve, melyek a fényt biztosították a sötét alagútban, s felfedték a falra festett milliónyi színes piktogrammot. Egyszerű barlangrajzok voltak ezek, melyek többsége állatokat ábrázolt, főként szarvasokat és medvéket, de voltak közöttük egészen furcsa teremtmények is. Ember testű, sakál fejű lények, kik aránytalanul hatalmas dárdákat szorongattak, melyeken kígyók tekeregtek, s körülöttük sárga csíkok voltak, mintha fénylenének.

    Erisz egyszer csak lépések zörejeit hallotta meg a háta mögött, amitől riadtan fordult meg, így pillantotta meg a vele szemben álló agancsos őröket. Megszólalni sem volt ideje, mert azonnal leütötték és a világ elsötétedett előtte.