6. fejezet - A csapás

    Erisz reménytelennek tűnő versenyt futott az idővel. A füst teljesen beborította az eget, s olyannyira a közelbe ért, hogy szinte már a szagát is érezni lehetett. A közelgő vég szaga volt ez.

         A domb alja még messze volt, s olybá tűnt, mintha a távolság percről percre nőne, ahogy Erisz az ereje végét kezdte elérni. Ám nem adhatta fel, egy pillanatig sem állhatott meg pihenni, akkor sem, amikor izmai már fájdalommal válaszoltak a megterhelésre. Eddig nem tudhatta, mekkora kitartás lakozik benne, hisz sosem volt szükség arra, hogy az akaraterejével emberfeletti terhelést bírjon ki, most mégis kénytelen volt így tenni.

         Ebben a pillanatban egy északi katona ugrott ki elé az erdőből, szándékosan elállva ezzel a faluhoz vezető utat. Hatalmas tüskés buzogányt szorongatott, melyen alvadt vér árulkodott korábbi rémséges tetteiről. Gigantikus lemezes páncélokat viselt, melyek alatt láncing díszelgett, s ezek kettős védelme szinte áthatolhatatlannak tűnt a szúró és vágó fegyverek számára. Arcát takaró sisakján két nagy szarv tekergett az ég irányába, fekete mellvértjén pedig egy vörös festékkel festett szem volt látható, mely egy pentagramm közepén helyezkedett el. Az északi fekete mágia szimbóluma volt ez, melynek jelentését soha senki sem tudta megfejteni, ám a colanoni mágusrend arra gyanakodott, hogy eme minta mögött több van egyszerű jelképnél. A „varázstalan” ember számára hihetetlennek tűnhetett azon állításuk, miszerint a minta szokatlan energiát áraszt magából, ám most úgy tűnt, a mágusok mégsem csupán mágiától megrészegült félnótások voltak, mivel Erisz is azonnal megérezte ezt a titokzatos erőt. Megrettent, amikor meglátta a magánál két fejjel magasabb katonát, kinek a szűk sisakrostélyán kitekintő szemében olyan mély üresség volt, mely szinte elnyelte őt. Ezek a katonák híresek voltak arról, hogy nem éreznek sem halálfélelmet, sem fájdalmat, s ez a látvány is arra utalt, hogy a szóbeszéd igaz.

         Erisznek földbe gyökerezett a lába, s ezt a pillanatnyi ijedtséget a katona azonnal ki is használta. Semmit sem mondott, vagy kérdezett, csak gondolkodás nélkül fellökte a nőt, aki úgy zuhant a földre, hogy egy kis ideig meg sem tudott mozdulni. Egyetlen szerencséje az volt, hogy a hatalmas páncélok súlyának köszönhetően támadója lassú volt, s mikor a buzogányát felé lendítette, addigra Erisz összeszedett magában annyi lelki erőt, hogy arrébb guruljon az ütés elől.  A buzogány a földbe csapódott, melynek erejétől megrepedt a tikkadt talaj. Erisz ekkor döbbent rá, hogy csak akkor élheti túl ezt a találkozást, ha harcol, azonban azt nem tudta, hogyan lehetne rá képes. Kikerülte a következő tucatnyi csapást is, ám a futástól kimerült teste már nem sokáig bírta a menekülést. Éppen csak egy másodpercig állt meg, és a rideg fém kesztyű máris elkapta a nyakát, majd felemelte a talajról.

         Tehetetlen volt, és fulladozott. Két kezével elkapta fojtogatója karját, így próbált némi terhet elvenni a nyakáról, de ahhoz nem volt elég ereje, hogy megszabaduljon a szorítástól. A katona teljes közömbösséget mutatott, mintha nem is érdekelné őt, hogy éppen egy életet készül kioltani, s ez rémisztő látvány volt. A világ kezdett elsötétülni Erisz szemei előtt, és ő csak arra tudott gondolni, hogy nem lehet itt vége mindennek. Nem halhat meg egy ismeretlen katona keze által, miközben a sereg többi része talán most tör Edward életére. Nem érhet véget az élete még azelőtt, hogy rejtélyes múltjára ne derüljön fény. Nem, még nem halhat meg, még nem jött el az ő ideje.

         Karjai bizseregni kezdtek, majd egy olyan érzés járta át egész testét, amit az eső megidézésekor ismert meg, a következő pillanatban pedig villámok tucatjai jöttek ki a kezéből egyenesen a katonába, aki a hatalmas sokktól azonnal holtan rogyott össze.

         Erisz is a földre esett. Szinte kapkodott a levegőért, és sokáig képtelen volt elhinni, hogy túlélte ezt a harcot. Maga mellé tekintett, és a villámok által megégett ellenlábasát látta. A sisakja elgurult, így láthatóvá vált támadója arca. Eddig mindenki úgy vélte, hogy az északi hadtest csak trollokból, orkokból és egyéb mítikus lényekből áll, kik a Zuran-hegységben éltek egykor, ám ez a katona ember volt, méghozzá fiatal. Erisz szívét fájdalom járta át, mert most tudatosult benne, hogy megölt valakit. Kínkeserves érzés volt, s ezt a szenvedést az a tény sem tudta enyhíteni, hogy pusztán az önvédelem kényszeríttette erre a tettre, s ha másképp cselekszik, most ő feküdne itt holtan. Szemei megteltek könnyekkel és legszívesebben ordított volna, ám eme keserű érzést egy szokatlan felfedezés nyomta el. Amikor Erisz alaposabban szemügyre vette a férfit, egy tetoválást fedezett fel a nyakán, mely oly ismerős volt a számára, ám csak nehezen jutott eszébe, hogy miért. Egy kardot ábrázolt, melyet két oldalról szárnyak díszítettek. Ekkor jutottak eszébe Edward meséi a „Colanion nagy felfedezőiből”.

- Szentséges Ozilius*… ez a forloni* lovagrend jelképe…– suttogta megrémülve – mit keresett ez az ember az északi seregben?

Majd lenézett a vörösen izzó pentagrammára.

- A szimbólum… talán ez a felelős… de miért érzem úgy, hogy láttam már ezt?

         Elmélkedését egy kürt hangos zengése zavarta meg, mely a közelből csendült fel és szinte átjárta az egész környéket. Északi csatakürt hangja volt ez, mely a támadásra ad jelet a katonáknak. A sereg megérkezett Lertherwoodba.

         Nincs több idő elmélkedésre, vagy bánatra. A kürt visszhangja már a falusiakat is értesítette a közelgő veszedelemre, így pusztán egy dolog volt hátra: Edwardot megmenteni. Ez volt hát a küldetés, melyben Erisz nem hibázhatott. Összeszedte minden megmaradt erejét, hogy felkeljen, s nagy meglepetésére ez már nem volt erőfeszítés. Varázsereje támogatta benne, s immár nem tűnt el oly hirtelen, ahogy megjelent, talán ezúttal többé nem hagyja őt el. Bár még mindig nem tudta, hogyan kezelje ezt a hirtelen jött hatalmat, és abban is biztos volt, hogy távol áll a teljes uralmától, mégis ez jelentette számára az egyetlen kapaszkodót, mellyel megmentheti barátját a gonoszok karmai közül. Ismét eszeveszett rohanásba kezdett, háta mögött pedig már hallotta a lovak patáinak dobogását és az állig felfegyverzett nehéz gyalogosok menetelésének zajait. A hangok alapján akár több százan is lehettek.

         Feltűntek Lertherwood tornyai, majd a település határai és a házak. Az falusiak kimentek otthonaikból és a távoli erdőt kémlelték értetlenül. A völgyből nem látszódott a füst, így mindenkit meglepett a dombról lerohanó nő látványa.

- Meneküljetek – kiabálta kétségbeesetten – jönnek az északiak!

         Az emberek azonban kétkedtek a nő szavaiban, hisz Edwarddal együtt őt is kiközösítették, ám amikor megpillantották a domb mögül felbukkanó első zászlókat, kitört a káosz. Bár az ellenállók sokáig meg tudták védeni a várost, a támadás ezúttal váratlanul ért mindenkit, s az ellenség hatalmas túlerővel bírt. A lertherwoodiak csak kisebb portyázó csapatokat tudtak megállítani, egy hadsereg nekik is túl nagy falat lett volna, s ezt hamar belátták. Csupán páran választották a reménytelen harcot, de ők szinte azonnal elestek. Egyesek próbálták menteni a menthetőt, míg mások mindent hátrahagyva rohantak az életükért, de mindez felesleges volt. Az északi seregek ugyanis sosem csak egy irányból támadtak, a menekülők terelése a hadi taktikáik szerves részét képezte, mely után még sosem marat túlélő, aki ezt elmesélhette volna.

         Erisz elérte Edward házát, aki szintén a hömpölygő utcán volt, és próbálta barátját megtalálni a felfordulásban.

- Hát meg vagy végre! Merre kóboroltál, mi történt? Mi ez az őrület a városban? – kérdezte Edward aggódva.

- Hosszú történet. Majd elmesélem, de most menekülnünk kell, támadnak az északiak! – zihálta Erisz.

- Micsoda? Az nem lehet. Az összes munkám és minden találmányom itt van.

- Felejtsd el őket! Az életed többet ér! Meneküljünk! – könyörgött Erisz.

- Nem tehetem. Legalább a jegyzeteim hadd hozzam el, nélkülük feleslegessé válnak a rááldozott évtizedeim! – mondta kétségbeesetten Edward, és Erisz kérésére fittyet hányva rohant be a házba az irataiért.

         Erisz a háta mögé tekintett, és a dombról leözönlő katonák százait pillantotta meg.

- Edwaaard – ordított a társának, majd miután az nem válaszolt, utána rohant a kunyhóba.

         Az öreg a fiókjaiban kutatott, az egész házat felforgatta, lapok százait dobálva, miközben a könnyeivel küzdött, de nem lelte sehol a naplóját.

- Sajnálom barátom, de mennünk kell! Talán egyszer majd megbocsájtasz nekem ezért – szólt Erisz keményen, majd elkapta Edward kezét és kirángatta a házból.

         Amint kiértek az épületből, egy lángoló nyílvessző találta el a tetőt, amitől a száraz nádfedél azonnal kigyulladt, pár perc múlva pedig már az egész tákolmány lángokban állt. A két barát fájó szívvel hagyta hátra szeretett otthonát, de mindketten tudták, hogy ez a hely többé semmit sem tartogat a számukra.

         Szerencséjükre Edward háza a város szélén volt, az Eldan-folyóhoz közel, így nem kellett nagy távolságot megtenniük, hogy kijussanak a településről, ám ekkor döbbentek rá, hogy kelepcébe csalták őket. Mögöttük ádáz lovasok és íjászok égették porig a várost, míg a menekülőket szemből a gyalogosok mészárolták le. Egy pillanatig megállt számukra az idő, izmaik megfeszültek, térdük megremegett a halálfélelemtől, szívük pedig oly hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéből. A felszálló füst és por mintha csak megállt volna a levegőben, s a kiáltások elnémultak. Egy pillanatra megállt az idő számukra.

- Végünk – suttogta Edward megadóan.

- Nem, nem lehet – tombolt Erisz mérgében– ha idáig eljutottunk, már nem adhatjuk fel!

         Kezeit ökölbe szorította és a benne lévő hatalomhoz könyörgött segítségért. Hirtelen melegséget kezdett érezni, aztán mintha csak egy szellem szállta volna meg, úgy kezdte el érezni a testében növekvő energiát. A szél tombolni kezdett, a méregzöld felhők ismét felbukkantak, majd villámok tucatjai kezdtek becsapni az ellenség sorai közé. Erisz szeme világított, éjsötét haja a gravitációval ellenszegülve szállt a levegőben, arcán az élethez való ragaszkodás és a düh keveréke látszott. A villámok utat törtek a gyalogosok sorai között, amin a falusiak tüstént menekülni kezdtek.

         Az ellenség rögtön felfigyelt a támadásra, s szinte azonnal be tudták azonosítani a mágia forrását, ám mégsem vették komolyan a fenyegetést, hiszen egyedül állt több száz északival szemben. A katonák egy része a menekülők után futott, hogy elkapják őket, csak néhányan álltak Erisszel szemben.

- Azt már nem! – kiáltotta Erisz, aztán, lángoló tekintettel nézett az ártatlanokat lemészárolni képszülő gyalogosokra.

Fogalma sem volt arról, hogyan állítja meg az ádáz haramiákat, így nem tehetett mást, mint hogy ösztöneire próbál hagyatkozni. Mélyen legbelül már ismerte ezt az erőt. Kezeit felemelte és egyenesen a falusiakat támadó katonák irányába mutatott, aztán az ujjaiból villámok tucatjai indultak meg és hamvasztották porrá a gyilkos szándékú szörnyetegeket. A katonák ekkor döbbentek rá, hogy Erisz egymaga is komoly veszélyt jelent rájuk és tenniük kell valamit ellene. Egy csontsisakos katona, aki nyilván a vezetőjük lehetett, elkiáltotta magát:

- Végezzetek a boszorkánnyal!

Egy nagy csapat megrohamozta Eriszt, de mindnyájan megégtek a varázslónő kíméletlen villámaitól. Ám az északiak nem rettentek meg, még többen támadták meg Eriszt. Hátulról Edwardot próbálták leszúrni, de mindhiába, minden egyes próbálkozásuk kudarcba fulladt. A villámok oly precízen találtak el minden támadót, mintha csak előre tudnák, hova kell becsapniuk. Erisz azt kezdte érezni, hogy a mágia próbál lassan elhatalmasodni fölötte, így minden akaraterejét össze kellett szednie ahhoz, hogy képes legyen irányítani a villámokat.

         Ez alatt a közelharcosok feladták a támadást. Mivel ők nem tudták megközelíteni a mágust, az íjászokon volt a sor. Kilőtték nyilaikat Erisz felé, aki az ujjaiból megidézett villámokkal próbálta semlegesíteni a veszedelmes lövedékeket. Hihetetlen gyorsasággal szórta a kíméletlen varázslatokat, és majdnem mindet sikerült eltalálnia, ám az utolsó már túl közel volt és egyenesen Erisz felé tartott. Szinte már érezte, ahogy a tűhegyes nyíl a mellkasába fúródik, ám a fájdalom mégis elmaradt. Edward a nyíl útjába vetette magát és saját testével fogta fel azt.

- Neeee – ordított Erisz könnyek közepette, miközben barátja előtte rogyott össze.

    Dühödten tekintett az íjászok felé. Most sem tudta, mit fog tenni, de érezte, hogy az erő vezeti őt. A számszeríjak úgy repültek ki a katonák kezeiből, mintha egy láthatatlan erő tépte volna ki őket. Azonban a fegyverek nem zuhantak a földre, hanem az íjászok előtt lebegtek, aztán Erisz kézmozdulatát követve lassan a tulajdonosuk felé fordultak. Az íjászok lába földbe gyökerezett a félelemtől. Erisz ökölbe szorította kezeit, s a több száz nyílvessző úgy repült ki a gyilkos gépezetekből, mintha ő maga húzta volna meg a ravaszt. Az íjászokkal saját fegyverük végzett, majd tulajdonosukkal együtt a porba hullottak. Erisz Edwardhoz rohant és lehajolt.

- Tarts ki barátom – zokogta, majd letörte a nyílvessző tollas végét.

- Túl késő – nyögte Edward elcsukló hangon.

- Nem, nem... Elviszlek orvoshoz, aki meggyógyít, csak még ezt bírd ki.

Enyhén megemelte a vállát, és egy erős rántással kihúzta a nyílvesszőt a másik oldalon, majd a ruhájából letépett darabot erősen rászorította a vérző sebre.

- Honnan tudod, hogy kell ezt csinálni?

- Fogalmam sincs, de nem számít. Ne add fel!

Edward szeretetteljes tekintettel nézett fel Eriszre, szemei csillogtak, mint a telihold az éjszakai égbolton.

- Hatalmas erő rejlik benned, de sokat nem tudsz még róla.

- Majd te megtanítasz mindenre!

- Nagyon szeretném... De nem lehet… Menj a Számi hegységbe és..

Köhögni kezdett és nehezen kapta a levegőt, ajkain vérfoltok jelentek meg. A textil szinte teljesen átázott.

- Ne beszélj! Még ne akarj búcsúzni – bőgött Erisz.

- Ígérd meg, hogy megkeresed Lynnarát. Ő majd megmondja, hogy… mit... kell tenned…

- Ígérem!

- Erisz – szólt elmélyülő hangon – szeretlek... Mintha a lányom lettél volna…

- Én is szeretlek – majd megölelte Edwardot, aki ezután örökre elhallgatott.

         Erisz lerogyott hozzá, magához szorította és csak sírt keservesen. Ki eddig a világot jelentette számára, most holtan fekszik előtte. A szíve belesajgott a fájdalomba. Elképzelni sem tudta, hogyan élheti tovább az életét a barátja nélkül… az emlékei nélkül… a múltja nélkül… Semmije sem maradt már, csak a bosszú, mely a lelkét mardosta, s a lávaként izzó düh az északiak iránt.

         Felkelt, szemeit lehunyta egy pillanatra. Úgy érezte a lelke egy darabját vesztette el, s a benne lángoló energia egyre jobban a felszínre tör.

- Pusztuljatok! – ordította sötét tekintettel, de ezek mintha már nem is az ő szavai lettek volna.

    Ekkor vesztette el az irányítást a mágia fölött. Kezeit próbálta mozdítani, de azok többé már nem engedelmeskedtek neki. Erisz puszta megfigyelővé vált a saját testében, immár a mágia lett az úr, akit semmi más nem érdekelt, csak a bosszú. Talpa alatt zöldes aura kezdett világítani, majd egy óriási villám kitörés söpört végig a városon, mely nem válogatott a katonák és a menekülők között. Fél Lertherwoodot elsöpörte. A város romokban állt. A megmaradt északi katonák fegyvereiket eldobva menekültek életükért, ám Erisz érezte, hogy számukra nem lesz kegyelem. Kezei maguktól mozdultak, mintha csak önálló életet élnének, vagy maga a hatalom vezérelné őket, s akire rámutattak, azt kíméletlen villámok égették hamuvá. A kezdetben reményt nyújtó hatalom most egy kegyetlen gyilkossá változott, aki élvezettel végez ellenfeleivel, s az útjában álló falusiakat sem kíméli. Erisz mérhetetlen bűntudat fogta el, ám a pusztítást nem tudta megfékezni bárhogy is küzdött ellene.

    Hangosan dörgött az ég, melynek hangját még a sok száz kilométerre fekvő Forlonban is riadtan hallgatták, s az ő fejük fölött is dühödten hömpölyögtek a felhők. Kegyetlen villámok csapdostak az égből, minden menekülő északit szénné égettek, a csontsisakos vezető sem jár jobban. Senki sem maradt már talpon körülötte, de a vihar ezután sem csitult. Erisz tudta, hogy felül kell kerekednie tébolyult erején, mert az nem fogja beérni egy kisebb északi hadtest elpusztításával. Azonban fogalma sem volt róla, hogyan győzedelmeskedhetne felette, így kétségbeesésében könyörögni kezdett hozzá:

- Kérlek… könyörgöm… hagyd abba! Legyen elég a pusztításból! Akik Edwardnak ártottak, már mind meghaltak, nincs több ellenséged.

Újabb könnycsepp indult útjára a szemeiből.

- Ne csinálj belőlem céltalan gyilkost, könyörgöm! Neked engem kéne szolgálnod, nem az akaratom ellen cselekedned! Nézd mit tettét! Mindenhol holtak fekszenek… Nem csak északiak, lertherwoodiak is… Én nem ezt akartam… Én… nem.. ezt.. akartam… Én csak… Meg akartam őt menteni…

Térdre rogyott. A zöldes aura lassan szertefoszlott, s a hév elmúlt. Erisz újra érezni kezdte a végtagjait és azok végre azt tették, amit ő kívánt. A város egy vesztes csata kinézetét tükrözte, akárcsak Erisz lelke, mely szintén romokban hevert.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ozilius* - A colanioni vallás istene

Forlon* - Colanion fővárosa