5. fejezet - A múlt szele

Gyorsan teltek a hetek, a tikkasztó hőség és szárazság ismét visszatért. Barátaink könyvek tucatjait olvasták már el, melyek a mágiával foglalkoztak, ám a legtöbb írás csak ködösen fogalmazott eme furcsa tudományról, így Erisznek nem sikerült ismét életre keltenie a benne szunnyadó erőt. Mintha csak elhagyta volna őt, vagy valami visszafogta volna.

         A tücskök hangosan ciripeltek ezen az éjszakán, szinte már zavaróan erősen. A szél a fűzfa ágait fújkálta, melyek az ablakhoz csapódtak, ezzel is még több zajt keltve. Valójában ezek a zörejek korántsem voltak olyan hangosak, mint ahogy azt Erisz hallani vélte, csupán a saját nyugtalansága erősítette fel őket. Nem tudott aludni, csak forgolódott az ágyában, miközben gondolatok tucatjai cikáztak a fejében: Kicsoda ő és honnan jöhetett? Miért nem talált rá senki, aki ismerné? Tán senkinek sem volt fontos? Miért nem tud újra varázsolni? Egyáltalán honnan van ez az erő? Ki és miért kívánta a halálát régen?

         Amikor megidézte a vihart, olyan érzés járta át az egész testét, amit ismét érezni akart. Hatalom. Egy olyan embernek, aki mit sem tud a saját múltjáról, s a jövőjét cél hiányában köd fedi, a hatalom egy olyan illúzió, mely azt sugallja, hogy létezésének van értelme. Egy kapaszkodó, mely elindíthat egy úton. Egy mámorító érzés, mely elemészt, ha a tapasztalatlan varázsló nem tud uralkodni felette.

         A Hold már elhagyta a tetőpontját, így minden bizonnyal jóval éjfél után járt az idő. Az órák óta tartó szenvedés után Erisz felkelt az ágyából, és a szemközti fotelre tekintett, melyen egykori fekete ruhája hevert. Az, melyben Edward rátalált. Az elmúlt hónapok alatt egyszer sem nyúlt hozzá senki, pedig Erisz régóta meg szerette volna varrni, ám valamiért mégsem vette rá magát mindeddig. Talán csak nem akarta felidézni azt a fájdalmat, melyet magához térte után kínozta, s mely a ruha láttán újra eluralkodna rajta, ezzel mély depresszióba sodorva őt.

         Felállt, és halk léptekkel a fotelhoz sétált, hogy szemügyre vegye a régi gúnyát. Nem tudta, miért teszi ezt, hisz eredetileg csak egy pohár vízért ment volna ki a konyhába, azonban a ruha mágnesként vonzotta magához. Az öreg hajópadló helyenként recsegett a léptei alatt, ám a szomszéd szobában hangosan horkoló Edwardot ez nem zavarta fel álmából. Amikor a ruha elé ért, szokatlan dolog tárul a szeme elé: a lyukak és egyéb szakadások mind összeforrtak, mintha csak sebek gyógyultak volna be rajta. Most már bizonyossá vált, hogy eme öltözet fonalai mágiával voltak átitatva, s mintha csak ő akarná, hogy tulajdonosa ismét magára öltse. Erisz finoman kibújt a hófehér hálóingjéből, majd óvatosan felvette az éjsötét dresszt, mintha az csak megigézte volna. A sarokban heverő páncéljait is magára öltötte, melyek robosztus méreteik ellenére meglepően könnyűnek bizonyultak.

         Talán valamilyen csodát várt tőlük, egy halovány reménysugarat, hogy emlékei ettől majd visszatérnek, vagy bármi megváltozik, de a várva várt katarzis elmarat. Semmi sem történt. Csak cirippeltek a tücskök, szinte már fülsüketítően. A távolból huhogó bagoly is fájdalmasan hangosnak tűnt, s a fűzfa ágai mintha nem is az üveget csapkodnák, hanem Erisz fejében kopognának. Halkan felsóhajtott. Talán ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy a múltját érintő kérdésekre soha sem kapja meg a választ. Kiábrándultan dobta le a páncélokat az ágyra.

         Azonban az álmatlanság ezen az éjszakán jobban elhatalmasodott rajta, mint eddig bármikor, így bármennyire is szeretett volna aludni ebben a pillanatban képtelen volt rá. Azon gondolkodott, talán egy kis séta és friss levegő jót tenne neki, így csendes léptekkel kiosont Edward szobáján keresztül a folyosóra, majd azon át udvarra. A falu némán aludta álmát, egy lélek sem járkált az utcákon, csupán néhány kutya ugatta a teliholdat. Erisz észrevétlenül lépdelt a poros kis utacskákon, egészen a falu széléig, s azon is túl a sűrű sötét erdőkig.

         Valamiért nem érzett semmilyen félelmet, pedig még a kalandorok is tartanak a sötét rengetegtől. Céltalan volt, mégis tartott valahová. Furcsa érzések kavarogtak benne, ám minél távolabb került a falutól, annál biztosabban érezte: ő nem ide való. Pedig szerette Edwardot, mint legjobb barátot - ő jelentette az egyetlen biztos pontot az életében, mellette önmaga lehetett, ám valami azt sugallta, hogy egy befejezetlen ügye visszatartja a letelepedéstől, a boldogságtól. Talán ezért érezte mindig a kalandvágyat, annak ellenére, hogy Edward volt a mindene. Nem pusztán barát volt ő, sokkal inkább a családja. Az egyetlen ember, aki mellett fontosnak, hasznosnak érezte magát. Aki elfogadta minden hibájával együtt, és sosem foglalkozott azzal, hogy honnan jött, ki volt ő egykoron, pusztán az érdekelte, hogy a jelenben milyen ember. Hálás volt neki azért, hogy megmentette az életét.

         A hosszú séta után kellemes fáradtság lett úrrá rajta. Csak akkor tudatosult benne, hogy milyen messze keveredett a várostól, amikor háta mögé tekintett. Egy magas domb oldalán állt, s a messzi völgyben a falucska fényei csak apró szentjánosbogárként pislákoltak a végtelen sötétségben. Hatalmas fák vették körbe az egész helyet, s a szél által rezgetett leveleik mintha csak mind Erisznek suttognának: „Veszély közeleg”.

         Füst szállt fel a távoli hegyek mögül, melyek még Lertherwoodon is túl vannak. Ám ez nem egy kémény vagy tábortűz szolid füstcsóvája volt, a teljes horizonton elterült, mintha csak egy város égne. Erisz megrémült. A látvány egyértelmű jele volt egy közelgő támadásnak – az északi seregek a város felé tartanak, nyomukban rendszerint csak hamu, és holtak ezrei maradnak. Kegyetlenek és kíméletlenek. Bár a közelgő veszélytől a legbátrabbakat is meghátrálnának, Erisz gondolkodás nélkül kezdett vissza rohanni. Talán fel sem fogta a dolgok súlyát. Nem gondolkodott a következményeken, csak a barátját akarta biztonságban tudni. Meredek lejtőn futott lefelé, s az eszeveszett rohanás miatt pár lépés után elesett, fejét beverte egy kőbe és elájult.

         Egy apokaliptikus álomvilág tárult fel előtte: egy ősi város, mely lángokban áll, s melynek macskaköves utcáin mindenhol holtak hevertek. Vér, tengernyi vörösen izzó vér. A koromfekete égből lángoló meteorok tucatjai hullottak a romok felé, akárcsak egy halált hozó záporeső, s a közeli hegy tetején egy nevető alak körvonalazódott ki, kinek arcát homály fedte. Kezei az égben, köpenye lobog a hőségtől, a szemei pedig oly pirosan világítottak, mintha csak lángoltak volna. Egy varázsló. Csakis az lehet, mert csettintése után az utolsó rátámadó katonákba is égő kősziklák csapódtak, ezzel meghiúsítva a végső remény vesztett támadást is. Senki sem maradt életben. Nem volt serege, mégsem tudták őt megállítani, gyilkos kacajának visszhangja járta be várost. Az egész kegyetlen pusztítást egyedül hajtotta végre, kíméletet nem ismerve, látszólag könnyűszerrel. Erisz mintha csak a földről tekintett volna fel rá, aztán elkezdett felé is közeledni egy meteor, Eriszen pedig pánik lett úrrá. Érezte, hogy képtelen megmozdulni, s nem tehetett mást, minthogy a közelgő kődarabot figyelni. Aztán a kép elhomályosodott, majd kisvártatva Erisz rettentő fejfájással felébredt.

- Mi volt ez a szörnyűség? – suttogta remegő hangon.

         Bár feltette magában a kérdést, legbelül már jóval előtte tudta, hogy amit látott, az egy felszínre tört emlék – és micsoda szörnyűséges emlék volt ez… Koponyája úgy hasogatott, mintha ezernyi karddal szurkálnák, de muszáj volt felül kerekednie rajta, összeszednie minden erejét, és folytatni a futást a falu felé. Közben próbálta elfelejteni a korábban álmodott látomást, de a szörnyűséges képek örökre az elméjébe égtek…