4. fejezet - A fogadalom

Hónapok teltek el Erisz és Edward találkozása óta, s ez idő alatt ők nagyon jól összebarátkoztak. Erisz sebei már majdnem meggyógyultak, csak a mélyebb sérüléseknek kellett több idő. Csupán egyetlen heg nem akart begyógyulni, mely a szeménél helyezkedett el. Bár a sérülés korántsem volt olyan mély, mint a többi, úgy tűnt, örökké megmarad. Talán valamilyen túlvilági hatalom ejtette.

         A fűzfa szimbólumainak jelentése utáni kutatással, és Edward találmányainak tökéletesítésével teltek monoton napjaik. Ezek a többnyire gőz hajtotta gépezetek általában erősen félresikerültek, vagy csak pár percig működtek az eltervezés szerint, de a lelkesedés sosem hagyott alább, mindig újabbak megépítésére vagy a korábbiak tökéletesítésére sarkallta őket. Az hamar kiderült, hogy Erisz kiválóan főz, a kémiához és hasonló tudományokhoz pedig olyan jól értett, akárcsak Edward, s az új ismereteket úgy szívta magába, mint a szivacs a vizet. Edward szívét öröm töltötte el, hogy végre hozzá hasonló emberrel oszthatja meg a tudását, s hogy végre megtört a rá nehezedő átok: a magány. Talán csodálta is ezt a nőt, ki oly különleges és oly nagy tudással rendelkezik, s látszólag tele van energiával. Csupán egyetlen hozzá hasonló nőt ismert eddig, a feleségét, Erisz bizonyára rá emlékeztethette. Meg volt hát az összhang közöttük, s bár Erisz úgy érezte, nem neki való a letelepedés, sokkal inkább a kaland, a felfedezés, Edward mellett mégis jól érezte magát, így végül titokban tartotta ezt a kétes érzést. Emlékei azóta sem tértek vissza, így múltját továbbra is teljes homály fedte. Mivel Edwarddal élt, így a falusiak őt is kiközösítették, de Eriszt ez egy percig sem érdekelte, így lassan Edward is elfelejtette a társai által okozott bánatot.

         Egyik reggelen Erisz a régi páncéljait tisztítgatta az udvar piciny padján gubbasztva, és azon elmélkedett, vajon mire kellhetett neki egykoron ez a felszerelés. Nem hasonlított sem a királyi katonaság vértjeire, sem az északi sereg páncélzatára. A szomszédos Redsword-és Quganga királyság viseletétől is eltért, s bár úgy csillogott, mintha csak egy hete kovácsolták volna, az antik páncélok stílusjegyeit viselte. Mivel Erisz csak húszas éveiben járt, így ő nem készíthette ezeket. Talán örökség volt. A mostani vértekhez képest vastagabb volt, de mégis pehelykönnyű, mintha csak megbűvölték volna, vagy maguk az istenek pottyantották volna a földre. Edward többszörös vizsgálata után sem derült ki, hogy kik kovácsolták és miféle fémből, oly rejtélyes maradt, mint tulajdonosa. Réges-rég nem viselte már ezeket a holmikat, de mégis mindig rendben tartotta őket, talán szentimentalizmusból, talán mert úgy érezte, szüksége lesz még rájuk később. Valamilyen különös ragaszkodást érzett ezek a tárgyak iránt, mivel ez volt az egyetlen igazi tulajdona, bár ez talán sosem tudatosult benne. Fekete ruházata azonban elhagyatottan állt a szoba sarkában, lyukaktól tűzdelten, vérfoltokkal szennyezetten.

         Míg Erisz páncéljának darabjait fényesítette, Edward a kéklő eget kémlelte. Azúrkék volt, akárcsak a tenger, mely a színéről kapta a nevét. Felhőket régóta nem látni rajta, mintha csak elkerülnék a vidéket.

- A kutya vigye el ezt a száraz időt! – morgolódott Edward a kertjében ácsorogva – Elszárad az összes növényem. Pedig milyen szép borsóim voltak, s mostanra már mind csak száraz kóró.

- Hát igen. Mióta itt vagyok, egy csepp eső sem esett, pedig van annak már vagy három hónapja – szólt Erisz – De te feltaláló vagy barátom, nincs valamilyen remek géped arra, hogy esőt fakassz?

- Tudós vagyok, nem varázsló! Vannak dolgok, amikre csak maga Ozilius* képes. Talán el kéne innen költöznünk, délre, az esőerdők környékére.

- Jóból is megárt a sok, hidd el. Ott a túl sok eső miatt morgolódnánk, s nem termelhetnél mást, mint hínárt. Lesz még itt is zivatar, csak türelmesnek kell lennünk – mondta Erisz lágy hangon.

Edward Eriszhez lépett, majd leült mellé a padra. Rámosolygott, mint igaz barát a másikra, majd halkan megszólalt:

- De jó, hogy itt vagy velem. Évekig egyedül éltem, senkivel sem beszéltem. Tudod te is, mit gondolnak rólam a helyiek. Némelyek bolondnak tartanak, mások boszorkánysággal vádolnak, pedig minden, amit teszek, színtiszta tudomány.

- Tudom-tudom, hidd el. Nekem nem kell magyarázkodnod – nyugtatta Erisz.

- Igen. Pont ezért vagyunk ilyen jó barátok – mosolygott – mi több… már azt sem tudom, mi lenne velem nélküled. Nem tudnék újra magányosan élni.

         Erisz arca elvörösödött. Bár régóta érezte ugyanezt az érzést, így szavakba öntve mégis zavarba hozta őt. Ezt látván Edward is kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát, így inkább felhúzta a nyúlcipőt:

- Megyek, foglalkozom kicsit a szimbólumokkal. Úgy érzem, ma áttörést fogok elérni – majd be is rohant, mint aki menekül egy csata színteréről.

- Sok sikert! – szólt utána Erisz, majd a kezeibe hajtotta fejét.

    Felpillantott a feje fölött elterülő végtelen kékségbe, és azt kívánta, bárcsak eleredne az eső, hogy ezzel megörvendeztesse a barátját. Szinte látta maga előtt, ahogy a tiszta égboltot megostromozzák a szürke felhőhadak, majd a belőlük zúduló kövér esőcseppek a földre hullnak, hogy az magába szívja az életet adó vizet, s általuk a növényeket táplálja. Olyan mélyen elmerült a fantáziálásban, hogy szinte megszűnt számára a külvilág, és észre sem vette, milyen gyorsan telik körülötte az idő.

    A szobában ténykedő Edward hamar rádöbbent, hogy az a bizonyos áttörés nem most fog eljönni, s többet tekintett ki az ablakon Erisz felé, mint amennyit a szimbólumokat vizsgálta a kissé megsárgult pergamenen. Még most is értetlenül tekintett a furcsa írásra, s napról napra erősebben érzete azt, hogy talán sosem fogja megérteni eme titokzatos írást, pedig oly sok időt szentelt a megfejtésére. Állítólag az ország határán túl, az ősi rúnaváros falain kísértetiesen hasonló ábrák várnak megfejtőjükre, ám a tudósokból csak kevesen merészkednek arra a vidékre, mert hasonlóan rossz hírrel rendelkezik, mint a Zurán-hegység. Azonban akik sikeresen megjárták ezt az utat, több tucat könyvet írtak a titokzatos romvárosokról, de sajnos az emberek többségét ez nem érdekelte, így méltatlanul vesztek a feledés homályába. Edward ezeket a feljegyzéseket használva próbált előrébb jutni a fordításban, de tudta, hogy mit sem érnek ahhoz képest, mintha a saját szemével láthatná a romos városokat. Talán egyszer összeszedi a bátorságát, s Erisszel karöltve elvándorolnak délre, hogy ők is megnézhessék mindazt, amit a könyvekben leírtak, s talán ott sikerül megtalálni a kulcsot a szimbólumok megfejtéshez.

    Eközben Erisz még mindig az eget bámulta. Valamilyen furcsa, ismerősnek tűnő bizsergést kezdett érezni a kezeiben és a homlokában, a szíve elkezdett hevesebben verni, szinte már önkívületbe esett. Hirtelen feltámadt a szél, melyben úgy lobogtak a fűzfa ágai, mintha táncot jártak volna. Edward a meglepettségtől kisietett a házból, hogy szemügyre vehesse a közelgő vihart, mely oly gyorsan érkezett, hogy csakis természetellenes lehetett.  Erisz haja egyszer csak szállni kezdett, szeme fehér fényben úszott, miközben zöldes fellegek gyülekeztek a fejük fölött, majd kisvártatva dörgések és villámlások közepette elkezdett szakadni az eső.

         Edwardnak meglepettségében leesett az álla. Az eső még csak pár perce zuhogott, azonban ez alatt teljesen feláztatta a kiszáradt talajt, a növények szinte azonnal újult erőre kaptak. A falusiak teljesen elázva rohantak az utcákon, fedezéket keresve a fejükre zúduló tengernyi víztömeg elől. A vihar azonban nem csitult, egyre ijesztőbben dörgött az ég, egyre félelmetesebb felhők érkeztek, sötétségbe borítva a környéket, majd egy hatalmas villám becsapott egy közeli fába. Erisz világító szeme ekkor változott vissza eredeti színére, s a lány kimerülten dől hátra a pad támlájára. A vihar véget ért. Edward oda rohant hozzá, hogy támaszt nyújtson kimerült barátjának, akit hasonlóan meglepték a történtek.

- Ezt te csináltad? – kérdezte ámultan.

- Azt hiszem… Viszont fogalmam sincs, hogyan. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen erő birtokában vagyok. Egyszerűen életre kelt ez a képesség, és átvette egy pillanatra az irányítást a testem felett.

- Azt hiszem te is egy varázsló lehettél valaha, ami a ruházatodat elnézve nem is meglepő. Nem is értem, hogy nem gondoltam eddig erre, de most nem is ez a fontos. Hálás vagyok neked, nagy segítséget nyújtottál.

- Örömmel tettem, bár tudnod kell, hogy nem is sejtettem, hogy ez lesz a vége. Nem szándékos volt és félek, hogy nem tudom majd ezt az erőt kordában tartani.

- Azt hiszem, ebben segíthetek – örvendezett Edward – rengeteg könyvem van, mely a mágiával foglalkozik. Sokat tanulmányoztam ezt a tudományt, de sosem sikerült megértenem. Talán együtt megfejthetjük, és ez által a múltadról is többet megtudhatunk. Viszont óvatosnak kell lennünk, a falusiak előtt titokban kell tartanunk, mert az ismeretlentől való félelmükben képesek lennének bántani minket.

- Ám legyen – mosolygott Erisz, és nyújtotta kezét Edward felé – A közös célra!

- A közös célra! – majd kezet fogtak.

--------------------------------------------------------------------------------------

Ozilius* - A colanioni vallás istene