3. fejezet - Egy barátság kezdete

    Másnapra teljesen elromlott az idő. Az ég felhős volt és hideg északi szél söpört végig az országon, mintha csak kutatna valami után. A kegyetlen légtömeg olyan erővel ostromolta a kis faház oldalát, hogy az majd beleroppant a szűnni nem akaró nyomásba. Lertherwood utcái kihaltak voltak, mindenki az otthonába bújva próbálta átvészelni a váratlanul jött rossz időt, amely mintha csak félelmet próbálna kelteni az emberek lelkében.

         Bár odakint süvített a szél, Edwardnak nem volt ideje ezen aggodalmaskodni. Úgy érezte, le kell kötnie magát valamivel, így minden korábban halasztott házimunkát próbált befejezni. Éppen a folyosót söprögette, amikor egy zárt ajtajú szobához ért. Megállt előtte, arcára bánat ült ki, mikor a míves faajtóra tekintett. Hosszú percek teltek el, majd lassan a kilincs felé nyúlt, de megállította előtte a kezét. Megremegett. Mintha csak egy túlvilági erő próbálná eltaszítani őt a rideg fémtől, ám Edward tudta, hogy győzedelmeskednie kell az érzelmei felett. Túl régóta retteg ettől a lépéstől. Nagyot nyelt, majd erőt vett magán és kinyitotta az ajtót. Csendesen belépett a piciny szobába és körülnézett.

         Minden bútort hófehér lepel takart. A szemközti ablaknál egy kis ágyikó hevert, mellette egy kerek asztalka, tetején egy gyönyörű váza, melyben régóta elszáradt virágok pihentek. A szoba jobb oldalán egy hatalmas álló tükör rostokolt, melyet szintén letakartak, s a baloldalon egy szekrénysor állt. Az öreg hajópadlón díszes szőnyeg feküdt, mely a barna, fehér és rózsaszín árnyalataiban pompáztak egykoron, ám mára már fakóvá, kopottá váltak a színek. A falat virágos tapéta borította, s az egész szobát egy magányos hangulat járta át. A sarkokban megbújó méretes pókháló árulkodott arról, hogy eme helyiség régóta elhagyatottan áll.

         Edward a szekrényhez sétált, majd finoman lehúzta róla a poros leplet és óvatosan kinyitotta az egyik ajtót. Színes ruhák sorakoztak benne különböző stílusban: egyszínűek, mintásak, csíkosak, pöttyösek, de mindegyikben volt egy közös vonás: boldogságot és finom nőiességet árasztottak. Edward szíve belesajdult ezek látványába, majd egy félénk könnycseppet törölt le az arcáról. Sokáig bámulta eme csodaszél holmikat bizonytalanul, majd végül egy egyszerű égkék mellett döntött, s akár a szél, kiviharzott a szobából, mintha csak menekülne.

         Eközben Erisz felébredt a másik szobában. Bár sebei még mindig erősen fájtak, képtelen volt tovább az ágyban feküdni, így nagy kínok közepette felült. Gyengének érezte magát, s bár szeretett volna felállni és sétálni, mégsem volt rá ereje. Ebben a pillanatban suhant el az ajtó előtt Edward. Látszott rajta, hogy mélyen elmerült gondolataiban, ami abban nyilvánult meg, hogy simán továbbsétált Erisz szobája előtt anélkül, hogy bármit észrevett volna a bent történtekből. Pár lépéssel később azonban feleszmélt, hogy Erisz már ébren van, és egy hirtelen fordulattal visszasietett hozzá, amitől majdnem felborította az ajtó mellett álló hatalmas vázát.

- Pihenned kéne még. Nem tesz jót, ha mozogsz – mondta aggódó hangon Edward, majd leült Erisz mellé.

- Tudom, de egyszerűen már nem bírok feküdni – szólt Erisz lehangolt tekintettel.

- Tudod mit? Ha megígéred nekem, hogy még pár napig az ágyban maradsz, utána elmegyünk sétálni. Megmutatom neked a környéket.

Erisz elmosolyodott.

- Tulajdonképpen hol is vagyok? Melyik városban?

- Lertherwoodban. A fémkohászat és faipar fellegvára Colanionban – mondta büszkén Edward, tekintete szinte szikrázott.

- Sose hallottam róla.

Edwardban mintha kettétört volna a fényesen csillogó diadalérzete.

- Ez furcsa… Nincs olyan ember Colanionban, aki ne hallott volna erről a helyről.

- Colanion… Colanion… Ez az ország neve?

Edward nagyon meglepődött.

- I-igen... A kontinens legnagyobb királysága ez, fővárosa Forlon. Hihetetlen, hogy nem ismered.

Erisz szégyenkezve sütötte le a szemét és nagyon bántotta az emlékeinek hiánya. Félt, de ezzel az érzéssel minden hozzá hasonló helyzetben lévő ember osztozott volna.

- Ó ne szomorkodj – mondta Edward meghatódva - idővel biztos eszedbe jutnak majd a dolgok. Én pedig majd megtanítalak addig is mindenre!

Erisz megpróbálta mosolyra húzni a száját, de láthatóan nem volt valódi.

- Azonban most le kéne cserélni a kötéseid, és ki kéne tisztítani a sebeid. Ettől a rongyos fekete ruhától is meg kéne szabadulnod.

- Nincs más ruhám, csak ez…

- Ezen könnyen segíthetünk – mosolygott Edward, majd Erisz elé tette a kék gúnyát.

Erisz finoman megfogta a puha anyagot, és csodálkozva nézett végig rajta.

- Milyen gyönyörű. Kié ez a ruha?

- A feleségemé volt, Martha-é, amíg élt…

- Oh, ne haragudj… Ha ez az övé volt, nem fogadhatom el…

- De igen! Szeretném, hogy viseld. A kérdés miatt pedig ne búsulj, nincs semmi baj. Már nagyon régen történt... őőhmm… Mindjárt hozok neked egy kis tiszta vizet, meg új fáslit – mondta Edward, majd elindult kifelé. A könnyeivel küzdött, de elfordult, hogy ne látszódjon.

- Köszönöm! – szólt utána Erisz, majd megemelte a ruhát, hogy teljes egészében is láthassa.

         Pár perc múlva Edward megérkezett a vízzel és a ködszerekkel. Leszedték a korábbi kötözéseket, majd Edward egy nedves ronggyal elkezdte a sérüléseket tisztítani, ami Erisznek nagy fájdalmakat okozott, ám mégis hősiesen állta a próbát. Barátját nagyon meglepte a tény, hogy mekkora akaraterő van ebben a lányban, hisz férfiakat megszégyenítő módon tűrte ezt a kínzással felérő műveletet.

- Végeztem. Kérlek, ne haragudj. Igyekeztem a lehető legóvatosabb lenni, de a sebhelyek még nagyon újak.

- Semmi baj, hidd el, megértem.

Erisz arcán, karján és lábán elvégezte a feladatot, majd zavarodottan megszólalt:

- A többit azt hiszem neked kéne csinálnod. Nem is zavarlak. Csak arra kérlek, ha végeztél, a kék ruhát vedd vissza.

- Úgy lesz.

         Edward kirohant a szobából, át egyenesen a sajátjába, magára hagyva ezzel a fekete hajú hölgyeményt. Megkereste kedvenc regényét a könyvespolcon, majd leült az ágyára, és elmélyült a hőn szeretett olvasmányában. Hosszú idő elteltével az ajtó nyikorgása törte meg a csendet, majd Erisz lépett be az új öltözékében. Nagyon jól állt neki ez a könnyed nyári ruha, mely egyszerre volt hétköznapi, mégis elegánsan nőies. Kiemelte vékony csípőjét, és hosszú lábait.

- Nagyon szép vagy benne!

- Oh, köszönöm – mondta Erisz kipirult arccal, majd közelebb lépett.

- Mit olvasol?

- A „Colanion nagy felfedezőit”. Ez a kedvenc könyvem. Már nagyon sokszor kiolvastam, mégis minden alkalommal ugyanolyan lelkesedéssel veszem a kezembe, mint legelőször.

- Olvasnál nekem belőle?

- Szíves örömest.

Erisz leült mellé az ágyra, majd a könyv megsárgult lapjaira szegezte tekintetét.

- „Amikor Edgar Magnus, Colanion első nagy felfedezője átlépte Quganga határait, azt hitte, egy teljesen más világba csöppent. Egészen addig mindenki abban a hitben élt, hogy csupán Colanion népe lépett a fejlődés rögös útjára, és a határokon túl pusztán primitív törzsekkel találkozhatunk, ám ezen a napon bizonyossá vált, hogy az elképzelés téves. A déli kultúra ugyan teljesen más volt, mint amiben Edgar felnőtt, mégis ugyanazokkal az alap tulajdonságokkal bírt, melyek birtokában civilizáltnak tekintünk egy társadalmat. Akárcsak Colanionban, itt is egy központi uralkodó állt az ország élén, ám az ők társadalmukban minden a Nap imádatára alapult, s a vezetőjüket eme fénylő égitest földi leszármazottjának tartották.”

- Nap imádat? Nahát, milyen furcsa elképzelés – ámuldozott Erisz.

- Bizony, valóban érdekes, de szerintem ezektől a különböző nézetektől válik a világunk olyan érdekessé.

- Na és ez az ország, őőő..

- Quganga.

- Igen, az. Szóval ez még mindig létezik?

- Bizony, mitöbb, Colanion egyik legfőbb kereskedelmi partnere.

- Vannak más országok is körülöttünk?

- Igen, akadnak, például a Colanionból nemrégiben kivált Beangaföld.

- Kiváltak? De mégis miért?

- Önálló jogokat akartak. Colanion két népcsoportból tevődik össze ugyanis, az őslakos berberekből és a később idetelepült colanioni törzsből. Még most sem világos, honnan jöttünk ide, de nem is ez a lényeg. Az őslakosokkal mind a mai napig nem sikerült közös nevezőre jutnunk, így végül a háború elkerülése végett kiváltak tőlünk, és megalapították a ma ismert Beangaföldet, a déli sivatagok területén.

- Ez nagyon nehéz döntés lehetett.

- Valójában annyira nem. A király maga adott engedélyt erre, mert az ország egy olyan vidékét követelték, ahová a mi népünk nem telepedett le. Hatalmas homokdűnék és örök forróság. Ki akarna ilyen helyen élni?

- A berberek mégis megláttak a helyben valamit, amit mi nem.

- Okos gondolat – mosolygott Edward, majd folytatta – Ezen kívül létezik még Redsword királyság is.

- Redsword… az vörös kardot jelent, nem?

- Így van! Ők egy katonaállam, a hódításból élnek. Bár országunk északkeleti határánál van egy gyarmatuk, szerencsénkre már csak a külső kontinenseken tevékenykednek. Velük az országunk egy „meg nem támadási szerződést” írt alá.

- Háborúztatok?

- Sajnos igen, de egyik fél sem nyert. Sokan estek el, mire országaink belátták, hogy a harc értelmetlen. Elismertük birodalmaink közös határait, de a nézeteltéréseink továbbra is megmaradtak, így a békében sajnos nem sikerült megegyeznünk, csupán arról tettünk ígéretet egymásnak, hogy nem kerülünk többé fegyveres konfliktusba.

- Ez szörnyű…

- Van rosszabb, mégpedig Észak. Egy éve állunk harcban velük és még csak azt sem tudni, ki a vezetőjük és miért támadtak ránk.

- Lehetséges, hogy… a sebeim... tőlük kaptam?

Edward leszegte tekintetét.

- Könnyen előfordulhat. Nap, mint nap fosztogatják az országot, mi pedig tehetetlenek vagyunk velük szemben…

Hosszú néma csend lett úrrá rajtuk, majd végül Edward megszólalt.

- De ne búsuljunk! Inkább olvasok neked tovább, jó?

- Annak nagyon örülnék – örvendezett Erisz, majd Edwardhoz dőlt és kíváncsian hallgatott.

         Edward pedig lelkesen folytatta a mesélést, minden szava a történelem szeretetét és a felfedezés utáni vágyat árasztotta. Erisz szívét megtöltötte a boldogság, és Edward kedvessége lassacskán kezdte betölteni a hiányzó emlékei keltette űrt. Egészen késő éjszakáig hallgatta az izgalmasabbnál izgalmasabb históriákat ismeretlen kultúrákról, elrejtett kincsekről, titokzatos legendákról és szívet melengető emberi történetekről mindaddig, míg ismét el nem nyomta az álom.