2014.09.05. - Alkonyerdő II.

/lvl29

Helyszín: Alkonyerdő

Profok: herb:192;alchemy:189;archeology:7;fishing:112;cooking:117;first aid:0

A kaland ott fejeződött be, hogy egy csomó minden veszélyt megöltem a falu körül, és volt egy remete, aki valójában nem remete, hanem nekromanta, és rászabadított a városra egy élőholt hústornyot, és én megmentettem a várost. Jöhet a folytatás./

Miután egy nyugalmas éjszakát töltöttem el Éjvidék fogadójában, felfrissültem indultam neki az újabb kalandoknak. Az éjszaka, ha lehet, akkor még sötétebb volt ezen a vidéken, mint bárhol máshol.

Emlékeztem, hogy az úton délfelé, ami aztán nyugatra fordul, valahol állomásozott egy kisebb tábor, egy farkasember és egy ember. A farkasember szerencsére nem abból a fajtából való, ami már elvesztette teljes önuralmát, és átvette helyét a belső szörny. Ők a környéken a farkasembereknek segítenek, már akin tudnak. Mert sajnos az itt élők legnagyobb része már elért oda, ahonnan vissza már nincs út. Meg is kértek, hogy szerezzek nekik holtfüvet a közeli farmról, hiszen ez a legfőbb gyógyfüvük. Miközben gyűjtöttem a füvet, figyelmes lettem egy farkasemberre. Először meg akart támadni, de aztán visszakozott, majd végül elfutott.

Ilyen ijesztő azért nem lehetek, visszamentem a kis táborba a fűvel, és elmeséltem a látottakat. Ők azonnal Harris mesterhez irányítottak Holló-dombra. Megdöbbentem, mikor megláttam, hogy a mester maga is farkasember. Elméje ugyanakkor tiszta. Gyorsan a segédjéhez, Jittershez vezetett, aki elmondta, mi mindent szerezzek be egy főzethez, amit a mester majd elkészít. Miután gyors összekapkodtam a dolgokat, a mester már el is készítette a főzetet, amit már csak be kellett adnom a kószáló fenevadnak. Miután ez megvolt, Jitters és Harris mester kikötözték a farkasembert. Látszott rajta, hogy tisztul az elméje. Nemsokára beszélni is tudott. Azonban mikor megtudta, hogy Jitters a neve az egyik ’fogva tartójának’, rögtön kiszabadult és üldözni kezdte. Elmondta, hogy ő hívta először a farkasembereket az Alkonyerdőbe, és ő a felelős sok-sok halálért a környéken. Harris mesternek sikerült lecsillapítania Sven Yorgent, mert így hívták a farkasembert, és Jitters elmenekülhetett.

Körbenéztem a kis faluban a Holló-dombon. Az egyik farkasember kért tőlem egész sok segítséget. Ez nagyjából annyiból állt, hogy üldözzem el a szellemeket a temetőből. Meg kell hagyni, igazán sok szellem szokott oda. Valami nem stimmel, mivel ennyi szellem magától nem gyűlik össze egy helyen.

Eztán kért segítséget Sven Yorgen, a farkasember. Mikor ő még ember volt, akkor érkezett Alkonyerdőbe egy hitvány nekromanta, aki holtakat élesztett fel, amerre csak járt. A neve Morbent Fel. Annak idején, amikor Sven még ember volt, még megkért jó pár kalandozót, hogy öljék meg a nekromantát. Állítólag meg is ölték. Sajnos azonban ez egyáltalán nem tűnt így, mivel a környék tele volt élőholtakkal. Sven szerint azért, mert a nekromanta visszatért a halál után, mint holt varázsló. Elküldött hát a falu látójához, hátha tud nekem segíteni.

Szerencsémre tudott is, visszarévedt a múltba, ahol megnézte a halálvarázsló halálát. A kalandozók akkor a Fény által megáldott botot használtak fel, hogy győzedelmeskedjenek. Még azt is elárulta, hogy hol van elásva a fegyver. Mikor odamentem és kiástam, sajnálattal tapasztaltam, hogy a botról hiányzott a csúcsdísz. A bot a kezemben megmozdult, egyenesen a föld felé mutatott, ahol egy csomó föld ki volt kaparva. Egy kicsit tovább kaparva egy alagút nyílt meg. Óvatosan bemásztam. Egy egész nagy terembe értem be. Mintha a holtak templomában jártam volna. A bűz elviselhetetlen volt, és holtak mászkáltak mindenfelé. A terem végében a homályban megcsillant valami, s a bot reagált rá. Kétségem sem volt, hogy az lesz az, amit keresek. Igazam lett, azonban maga közepe hiányzott. A bot ekkor is segítségemre sietett, gyorsan a falba mutatott. Egy tűzgolyót odalőve egy alagút nyílt meg előttem. Egy vak sötét, dohos alagút. De a bot oda mutat. ’Előbb is igaza lett, most is igaza lesz.’ Bátorítottam magam. Út közben a frász tört rám, amikor a fejembe pottyant egy csúszós, nyálkás, csápos, undorító, sokfogú rémlény. Nem elég, hogy semmit nem látok, nem kapok levegőt, még egy ilyen izé is rám esett. Nagy nehezen legyűrtem, innentől viszont szigorúan a démoni szolgám ment előre. Az alagútban már jócskán elhaladtam, mikor megcsillan valami a földben. Szerencsémre a bot utolsó darabja. Az alagút vége már felsejlett előttem. Valami varázslat hangjai hallatszottak, amit épp ekkor kezdtek el. Mázlim volt, és nem csak egy remete a föld alatt énekelt, hanem maga Morbent Fel. A bot remekül bevált, alaposan legyengítette a halálvarázslót, így már le tudtam győzni könnyedén. Sajnos a legnagyobb akadály nem ez volt, hanem a kijutás. A varázsló ugyan meghalt, de az alagút, amin jöttem beomlott. Kénytelen voltam a járatlan úton menni, a lépcsőn. Mindenfelé holttestek, amik alighanem pár perce még éltek. Már megláttam az eget, amikor megláttam még azt, ami elállta az utamat. Egy két ember magas, hatalmas csontvázharcost. Ehhez legalább 4-en kellettünk volna, de most csak én voltam itt. Reménykedtem a csodában, hogy élve átjutok ezen. Alapos felkészülést követően neki is estem. Ha nem jár arra egy paladin, aki az élőholtakat gyilkolja épp, akkor biztosan ott hagyom a fogam, és mostanra már alulról szagolnám az ibolyát. Sven Yorgen megköszönte a segítséget, emlékül pedig adott egy gyűrűt.

A temető mellett találtam egy sírt feltúrva. Már elég rég így állhat, a föld már félig fel is töltötte az ásott lyukat. A kis faluban nem tudnak semmit mondani, csak annyi tanácsot adnak, hogy jegyezzem meg a nevet, és menjek el Éjvidékre. Éjvidéken a jegyző segített nekem kicsit. Elárulta, hogy a név, Morgan Ladimere, egy katonáé, aki elég furcsa körülmények közt halt meg. Többet nem is árult el, tovább küldött az Éjszakai őrség vezetőjéhez. Ő elmondta, hogy Alkonyerdőben kószál egy bosszúszomja élőholt, Mor’Ladim, s szerinte ez az élőholt lehet Morgen Ladimere. Ennél többet ő se mondott, viszont adott egy könyvet a teljes történetről.

Valaha az Alkonyerdő nem különbözött Elwynntől, szép zöld volt, tele élettel. Akkoriban Éjvidéket sem így hívták, hanem Nagy Falucskának. Egy szép napon érkeztek katonák Viharszélből, hogy hívják a katonákat a háborúba. Morgan Ladimere egy lovag volt, aki mindig is kiállt a jó ügyért az erdőben. Volt egy szerelme is, Lys, akit el is vett, és született is két gyerekük. A lovagnak azonban el kellett mennie a háborúba. A háború gyötrelmeit túlélte, közben olyan szörnyűségeket látott, amiket embernek sose szabadna. Ő végig egyre gondolt, hogyha vége a háborúnak, akkor hazamehet családjához. A háború véget ért, s ő hazamehetett. Azonban a vidék ekkorra már megváltozott. Az ég sötét lett, az élet elmenekült az erdőből, s ami maradt az is többnyire a farkasembereket jelentette. A farmok, házak, otthonok romokban álltak. Az erdő egy jelentős részét temető terítette be. Az egykor gyönyörű vidék, akkorra holt táj lett, ahol élőholtak és farkasemberek szabadon garázdálkodhatnak. Morgan otthona romokban hevert. Reménykedett, hogy családja valamiképpen megmenekült, és ezért végigjárta az egész erdőt. Még Tóvidékre is ellátogatott, hátha oda menekültek, de se híre, se hamva a családjának. Végül megnézte a temetőt. Órákig keresgélt, mire megtalálta a sírt. Sokkolta felesége sírjának látványa. Órákig sírt eztán. Amikor a három temetőcsősz arra járt, és közölte vele, hogy nem biztonságos a temetőben éjszaka, akkor meg se hallotta őket, csak sírt tovább. Mikor megpróbálták elmozdítani, egyszerűen megtámadta őket és megölte mind hármójukat. Másnap reggel döbbent csak rá tettére. Ekkor elővette tőrét és szíven szúrta magát. Temetését követő harmadik napon kimászott a sírból, mivel nem tudott békében nyugodni. Azóta fékevesztett gyilkoló gépként keresi a megváltást, vagy a bosszút, vagy nem tudni mit.

Elég erőt éreztem magamban, hogy útját álljam e bosszúnak. Elmentem hát a temetőbe, és vártam. Vártam, órákig vártam, mire megláttam, hogy közeledik. Egy óriási tűzgolyót küldtem felé, majd még egyet. A démoni szolgám is harcba indult parancsomra. Ketten is csak nehezen tudtuk megölni. maradványait rendesen visszahelyeztük a földbe, ahogy illik. Erről jelentést tettünk az Éjszakai Őrség vezetőjénél, aki elárulta, hogy az egykori lovag egyik lánya még él. Ráadásul az Éjjeli Őrség egy tagja. Elmentem hát hozzá, hogy közöljem vele a történteket. A hölgy megértő volt, s megkért, hogy tegyem apja sírjára a gyűrűjét, hátha még valahonnan megérzi ezt a kis törődést. Elvittem a gyűrűt, ráhelyeztem a sírra, ekkor a szellem előjött a sírból. Megköszönte, hogy elhoztam a gyűrűt, és hogy megállítottam a dühét. És mivel neki a túlvilágon nem lesz szüksége kardra, ezért nekem adta a kardját. Azt mondta róla, hogy azért kovácsolták, hogy jót tegyenek vele. Ezzel a szellemkép eloszlott. Remélem, most már békében ott marad a földben.

Úgy néz ki, hogy a vidéken nem akad több probléma. Örülök, hogy elhagyhatom ezt az átokverte erdőt, ideje kicsit pihenni.

Viharszélbe tartó repülésem során végig zuhogott az eső, és a földön nyúlós köd látszódott. Be kell valljam, még ez is szebb idő, mint bármilyen az Alkonyerdőben.

/lvl31

Végre vége ennek az átkozott erdőnek. Nagyon nyomasztó volt az egész. Ha mentem egy-két métert, újabb gonoszba botlok. Mindenfelé élőholtak és worgenek, csupa gonosz lény, annyi logikával, hogy ’gyilkolni akarok’. Oké, hogy ezek nagyon jól meg vannak csinálva, de akkor is. Volt vagy négy küldetésszál, egyiket el is felejtettem, de az nem is olyan jó. A többi pedig jó, de egy helyen ez így sok. Lépek kettőt és még egy küldetés, megint arról, hogy a vidék a káoszba fulladt, mert a katonák elmentek háborúzni az orkokkal.

Összességében tehát nagyon jó lore, jó történetek (3/4, ez jó arány sztem), és hangulatos táj (még akkor is, ha nagyon nyomasztó ez a hangulat, és örül az ember, hogy megszabadul tőle). A szörnyek jól kidolgozottak voltak, kivéve, hogy ’gyilkolni akarok, mert gyilkolni kell’ volt a fő motivációjuk.

/