2. fejezet - Ébredés

Aranysárga fényével ragyogta be a kék eget a tündöklő Nap, s olybá tűnt, mintha aggódó tekintetével a földi lények tetteit kémlelné a magasból. Tavasz volt Colanion földjén, a sivár téli táj végre zöldbe borult és madárcsicsergéstől vált hangossá a vidék. Bár a természet megtelt élettel, ha a vándor a birodalom bármely településéhez ért, rá kellett döbbennie, hogy az élet korántsem ilyen idilli az emberek számára. A falvak elhagyatottak voltak, többjüket porrá égették, a népesség nagy része a városokba menekült már, ahol jelentősebb katonaság állomásozott. Az ország immár egy éve állt háborúban egy olyan ellenséggel szemben, kinek vezetőjéről és annak céljáról mit sem sejtett. A településeket rendre portyázó hadtestek fosztogatták, kiknek kegyetlensége világhírűvé vált.

         Történetük egy kicsiny faluban, Lertherwoodban kezdődik, mely a frontvonaltól távolabb húzódott és lakossága még kitartott hőn szeretett otthona mellett. Nagyrészt bányászok, favágók és kovácsok lakták ezt a vidéket, de a pletykák szerint némely ház rejtett pincéiben fegyvereket is készítettek, melyekkel a katonaságot és az arra járó kalandorokat látták el, hogy azok cserébe megvédjék a települést a kisebb támadásoktól.

         Ezen kívül a városka több természeti képződménynek is köszönhette fennmaradását, melyek az ellenség mozgását akadályozták: nyugatról az Eldan-folyó határolta, melybe délről a Redna-folyó ömlött. Északkeletről a Számi-hegység nyúlványa határolta, s az egészet a sűrű Norwood erdő vette körül. Így nem is csoda, hogy a városka hosszú idő után is képes volt dacolni az északi hadtesttel.

         A város egyik szélén állt egy kis faház. Egyszerű építmény volt, de látszott rajta, hogy aki benne lakott, hajdanán szívét-lelkét beleölte, hogy széppé és otthonossá varázsolja azt, ám mára már kezdett elhanyagolttá, romossá válni. A házat piciny fakerítés vette körül, csupán jelképes, az udvar határait szemléltetve. Az udvar közepén egy hatalmas fűzfa állt, a törzsébe furcsa szimbólumok voltak vésve, melynek eredetét homály fedte. Az itt lakó idősödő úr még fiatal korában kezdett el foglalkozni a jelekkel, ennek ellenére aggastyán korára sem jutott előrébb a megfejtésükben, de mindvégig hitte, hogy mondanivalójuk fontos lehet az utókor számára. A falusiak bolondnak tartották emiatt és úgy vélték, egyszerű gyerekcsín az, melyben egyesek többet vélnek látni a valóságosnál. A bácsit azonban sosem érdekelte, mit gondolnak róla az emberek, világ életében különc volt, aki nem változtatott sem az értékrendjén, sem az elképzelésein mások kedvéért. Saját magát feltalálónak vallotta, ám a falusiak szemében pusztán egy magába fordult, rejtélyes alak volt, akiről a legtöbben úgy gondolták, hogy otthonában mindenféle fekete mágiákkal kísérletezik. Akkoriban az emberek mindenben boszorkányságot véltek látni, amit nem értettek. Az öreg úr bár sokáig próbálta megtörni a róla alkotott tévképzetet,  hogy elfogadják őt olyannak, amilyen, a mai napig féltek tőle és kerülték a társaságát, így hát az idő múlásával feladta a küzdelmet. Talán maga is belefáradt, hogy nem képes változtatni az emberek gondolkodásmódján, így ahelyett, hogy újra meg újra bizonyítani próbálná, mekkora tévhitben élnek, inkább magára zárta házának ajtaját és elfogadta a magányt. A találmányai lettek az élete, minden idejét rájuk szentelte.

         Rövid, gesztenyebarna haja mára őszes árnyalatúvá vált, de tengerkék szemében ott ragyogott az ifjú. Kissé ráncos arcát nem takarta szakáll vagy bajusz, csupán egy szemüveget hordott, melynek kör alakú lencséjét enyhén kopottas keret tartotta. Általában kockás inget és egyszerű sötét pántos nadrágot viselt, ám még így is kitűnt a többiek hétköznapi viselete közül. Társai sosem ismerték fel zsenialitását, annak ellenére, hogy a királyi udvarban tudós ember hírében állt. Talán túl egyszerű jellemek voltak hozzá, kik csak a hétköznapi tevékenységekhez értettek. Barátunk minden bizonnyal rossz korba született.

         Ezen a napos délutánon is a szobájában ült és a könyvében feljegyzett szimbólumokat bújta, viszont a szokásossal ellentétben aznap nem volt egyedül. Egy ismeretlen nő feküdt az ágyában eszméletlenül. Magas, fiatal hölgy volt, kimondottan szemrevaló. Ruházata eltért a helyi viselettől, minden bizonnyal messzi országból érkezhetett, kilétét ugyanaz a megfoghatatlan titokzatosság járta át, mint az egész küllemét. Hosszú éjfekete haja és bal szeménél lévő sebhelye elsőre kissé ijesztőnek hatott, de az idős úr mégsem tartott tőle, sőt, várta, hogy a hölgy végre magához térjen és beszélhessen vele. Hosszú ideje ő volt az első vendége, így nem is csoda, hogy percenként tekintett felé, hátha magához tér. Az ágy melletti kis fotelben páncélok tucatjai hevertek, melyeket korábban a nő viselhetett.  Egy hatalmas, barna köpeny is helyet kapott itt, melynek vége szaggatott volt. Ilyen holmit a letűnt korok mágusai hordtak, melyek állítólag varázslattal átitatott fonalból készültek, ezáltal védelmet nyújtottak viselőjének a sötét varázslatokkal és átkokkal szemben. Talán örökség lehetett.

         A férfi napok óta figyelte a nőt, hátha felébred, de mindeddig még csak meg sem moccant, ám ezen a napos délutánon váratlanul kinyitotta gyönyörű zöld szemeit, körbenézett, aztán erőtlen hangon megszólalt:

- Ho-hol vagyok?

A férfi, amint meghallotta, a gyengéd, ám kissé mély hangot, mindet eldobott a kezéből és azonnal hozzá futott.

- Üdvözöllek szerény hajlékomban, ifjú Hölgy!  A nevem Edward, én hoztalak ide, hogy meggyógyítsalak. Hogy érzed magad?

- Fáj mindenen… és… mintha minden erőm elhagyott volna… – szólt halkan a nő, majd végignézett önmagán.

         Be volt fáslizva mindkét karja, a nyakán keresztül a mellkasa és az oldala, valamint a lábán is néhány ponton. Ezek a kötések komoly sérülésekről árulkodtak, melyek azonnal sajogni kezdtek, ha a nő megmozdult.

- Ne, ne! Ne mozogj, még szétszakadnak a varrataid. A sebeid elég súlyosak voltak, csoda, hogy életben maradtál – mondta a férfi, majd miután finoman visszafektette a lányt az ágyba, megkérdezte:

- Hogyan szerezted őket?

A nő hosszasan elgondolkodott, látszott rajta, hogy zavarban van.

- Nem tudom… Semmire sem emlékszem… Nem csak az elmúlt napokra, régebbi dolgokra sem – ekkor a tekintete elhomályosodott, ijedtség és pánik ült ki rajta – Fogalmam sincs, hogy ki vagyok... Nem tudom, mit tettem régen, sem azt, hogyan kerültem ide…

         Edward nagyon meglepődött ezek hallatán, de mégis elhitte minden szavát. A lány vállára tette a kezét, hogy ezzel némi nyugalmat sugározzon felé.

- Azért azt csak meg tudod mondani, hogy hívnak, nem?

Vendége ismét elgondolkodott, majd nagy nehezen csak megszólalt.

- Azt hiszem igen. Ha jól emlékszem, valaha Erisznek szólítottak.

- Erisz! Hmmm… – mosolygott Edward – igazán szép és különleges neved van – majd gondoskodó hangon hozzátette - Egy darabig itt kell, hogy tartsalak magamnál, míg meggyógyulsz. Remélem megérted.

- Igen. Hálás vagyok neked Edward – suttogott a lány meghatottan.

- Először gyógyulj meg, aztán hálálkodj. Pihenj csak, addig hozok neked valamit enni.

- Köszönöm!

         Edward rohamléptekkel indult meg a konyha felé, majd kisvártatva egy tányér húslevessel tért vissza, de ez alatt újdonsült barátja ismét álomba merült. Edward meghatva nyugtázta:

- Nahát… Úgy látom, sokkal több időbe kerül, hogy megismerjelek, mint gondoltam – ezután mélyen gondolataiba merült – Vajon ki volt képes őt bántani és mégis milyen oka lehetett rá?