109 - Archie

• Tisztázd hát magad! – dörgött a Bíró hangja a poros kis pajtában.
• Egykor a Kereszt tagja voltam, de már nem szolgálom a rendet. Fegyverem és váll-lapom őrzi csak azon idők emlékét.
• S mindezt miért higgyem el neked? Koszos kis bandita is lehetsz, aki kifosztotta, meggyilkolta az egyik hős rend-lovagot.
• Mezei haramia létemre legyőztem volna egy harcost, aki gyermekkorától a kardforgatás mesterségét tanulja?
• Talán. Orvul, hátulról. Esetleg méreggel, mágiával, netalán sokszoros túlerőben. Vagy egyszerűen loptad ezeket a jelvényeket.

Aigor mélyen a szemébe nézett a Bírónak. Veszélyes helyzete ellenére megnyugvást talált a mélybarna szemekben, az ősz halánték mögött pedig sok sütnivalót sejtett. Az érvekből azonban kifogyott.

• Nincs egyéb mondandóm. Ahogy volt, úgy szóltam. Aigor vagyok, egykor Valorianban szolgáltam, de már nem tartozom a Kereszthez. Kardom mint hű társam és váll-lapom jelvényként megmaradt abból az időből. Most Forlonba sietek fontos ügyben. Hagyjatok tovább menni vagy ítélkezzetek felettem, de az időmet ne vesztegessétek.

A Bíró tekintete legalább olyan áthatóan és alaposan fürkészte a lovag arcát, ahogy az előbb fordítva történt. Ezután az összesereglett falusiakhoz szólt:

• Ez az ember igazat mond.
• De Bíró nagysá’d, és ha csak át akar ejteni a furmányos beszéddel? – kételkedett az egyik földműves.
• Egyenes jellem. Szavaiban nincs ármány, szemében nincs félelem. Magam is szolgáltam a rendben, mint tudjátok. Ez az ember is lovag, nincs okunk feltartani.