108 - Lino Natsumi

            Raul és Erisz a közeli galagonyabokrok takarásából figyelték a pajtát, és csak vártak.

• Túl régóta vannak már odabenn. Tennünk kéne valamit – szólt Raul.
• Nem! Aigornak tisztességes tárgyaláson kell szabadságot nyernie, a becsületéért – érvelt Erisz.
• És ha veszít? Ha halálra ítélik?
• Ne fontoskodj ennyit, inkább pihenj, rád fér. A tárgyalás úgyis eltart holnapig, és ha akkor rosszra fordulnak a dolgok, mi itt leszünk.

            Mindketten eldőltek és rögtön el is aludtak. Álmában Erisz egy sötét, űrszerű, végtelennek tűnő térben lebegett magányosan, tehetetlenül. Egyszer csak egy mély női hang szólalt meg a háta mögül:

• Régóta rád várok.

Erisz megfordult, hogy láthassa őt.

• Ki vagy te?
• Én te vagyok, a múltadból.
• Ugyan. Még csak nem is hasonlítasz rám. Csak az öltözeted emlékeztet az enyémre.
• Nézz meg jobban.

Erisz közelebb lépett és ekkor pillantott meg egy ugyanolyan heget a nő szeménél, akárcsak a sajátja.

• Igaz, ugyanolyan sebed van. Érdekes véletlen, de nem több.
• Úgy véled? Akkor vajon honnan tudhatok arról, milyen rémálmok gyötörnek? Egy meteorok által elpusztított város, no és az a vérző sérülés, ami most is ott van az oldaladon.

Erisz lepillantott és a seb ismét ott tátongott a hasán. Hiába sejtette kezdettől fogva, hogy mindez nem valóság, szinte érezte a fájdalmat. A víziónak Raul vetett véget, aki kétségbeesésében a vállánál fogva rázta.

• Nyugodj meg, csak rémálom volt – törölte le Erisz arcáról a könnyeket, aztán megölelte és nagy meglepetésére ő nem ellenkezett.