100 - Lino Natsumi - Dupla

         Tavasz volt Colanion földjén, a sivár téli táj végre zöldbe borult és madárcsicsergéstől vált hangossá a vidék. Bár a természet megtelt élettel, az ember számára korántsem volt ilyen idilli helyzet. Az ország immár 5. éve állt hadban egy olyan ellenséggel szemben, kinek vezetőjéről és annak céljáról mit sem sejtett. Míg a katonaság a saját tehetetlenségével küzdött, a királyt gonosz erők szállták meg, s vették irányításuk alá, aki ezután kétes parancsokat kezdett kiadni. Az egykori dicső felség, ki népe tiszteletének örvendett, mára már csak halovány utánzata volt régi önmagának.

            Történetünk egy kis faluban kezdődik, mely a főváros közelében feküdt. A szélén állt egy kis faház, ahol egy középkorú úriember lakott, ki önmagát feltalálónak nevezte, ám tudatlanabb társai pusztán bolondnak tartották. Ezen a napsütéses délutánon is szobájában ügyködött egyik találmányán, de ezúttal nem volt egyedül. Egy fiatal nő feküdt a díványon, eszméletlenül. Egyszer csak kinyitotta szemeit és megszólalt:

• Hol vagyok?

A férfi azon nyomban felpattant és odasietett hozzá, hisz régóta erre a beszélgetésre várt.

• Üdvözöllek ifjú hölgy! Ki vagy te és mi történt veled? Két napja találtalak a környéken, ájultan. A házamba hoztalak, hogy segítsek rajtad.

A nő hosszasan elgondolkodott, látszott rajta, hogy zavarban van.

• Semmire sem emlékszem, és ez alatt nem csak a közelmúltra gondolok. Pusztán a nevem tudom: Erisznek hívnak.
• Az én nevem Edward. Addig maradhatsz nálam, míg jól érzed magad, vagy míg be nem gyógyulnak a sebeid. Régóta élek már itt egyedül, rám fér egy kis társaság.
• Köszönöm!

            Erisz több hétig lakott jószívű vendéglátójánál, s ők ketten nagyon jól összebarátkoztak. A varázslónőnek visszatért pár kósza emléke, mely az északi hadúrra utalt és rádöbbent, hogy ő maga is olyan hatalom birtokában van, melytől egyesek rettegnének, míg mások irigyelnék. Ám ez az erő sem volt elég, hogy megvédhesse barátját az északi támadóktól, ugyanis egy rajtaütés során Edwardot megölték, házát pedig porig égették. Erisz aznap bosszút esküdött.

            Azóta hónapok teltek el, megismerte Rault és részt vett a Willow tanya megmentésében, de céljához egy lépéssel sem ért közelebb. Aigorral való párbajuk után bár a csapat ketté vált, Erisz titokban követte a lovagot, ahogy azt a gazda megjósolta. Az út során ismét elhaladtak a fűzfa mellett, ami a legendás fegyvert rejtette, melynek az angyalok a „Mennyek Ökle” nevet adták. Ez az a mítikus kard, mellyel végezni lehet az északi vezérrel, kit szintén egy legendás tárgy erősített fel, az alkimista kőtábla egyik fele. Erisz úgy döntött, szerencsét próbál a védő mágiával ismét, hátha most sikerül megszereznie az ereklyét. Hozzáért a fához és a védőpajzs azonnal leomlott, oly könnyedén, hogy az már felettébb gyanús. Az illúzió szertefoszlott, a fűzfa oltárrá változott, azonban a kardnak hűlt helye sem volt, csupán egy papírdarabot találtak a következő üzenettel: „Hagyj fel a kard keresésével, olyan helyre rejtettem, hol sosem találod meg – Izual.”