1. fejezet - Colanion világa (bevezetés)

    Réges-régen Colanion gyönyörű hely volt. Vidám, élettel teli ország, csodaszép tájakkal és boldog emberekkel, kik a vendégszeretetükről voltak híresek. Végtelen puszták, sűrű, sejtelmes erdők és az égboltot karcoló, hóval borított csúcsú hegységek tették változatossá a birodalmat, melyet hatalmas azúrkék óceán vett körül. Vándorok messzi földekről keresték fel eme vidéket, mely kiváló orvosokban és gyógyhatású folyókban bővelkedett, melyek kristálytiszta vize mágikus ásványokat átmosva tört elő a föld mélyéből.

         Laktak itt katonák, kovácsok, földművesek és kereskedők. A papok Ozilius istenséget dicsőítették, míg mások puszta erejükben, s fegyverükben hittek. A druidák a természettel harmóniában éltek, s annak energiáival bírtak, míg másoknak sikerült a természetfeletti hatalom irányítását is elsajátítaniuk. Az egyszerű ember szemében ők voltak a mágusok.

         Csodaszép városokat és rendezett falvakat lehetett látni mindenhol, de a bátrabbak, a kalandozni vágyóak, kik messzebbre merészkedtek társaiknál, ősi romokat fedezhettek fel, melyek mélabús eleganciával állítottak emléket egy letűnt kor civilizációjának. Csupán legendák maradtak fent eme ódon rúnák lakóiról, kik úgy tűntek el a föld színéről, mintha nem is léteztek volna, mindössze romos városaik árulkodtak egykori létükről, de ezeket mára sűrű zöld indák nőtték be.

         Azóta egyszerű népek lakták az országot, vezetőjük egy keménykezű, de igazságos király volt, akit Konrádnak hívtak. Az ő uralkodása idejében élte Colanion a fénykorát, katonái és népe egyaránt mély tisztelettel beszéltek róla. Országa jó viszonyt ápolt a szomszédos királyságokkal, virágzott a kereskedelem és az emberek jólétben élhettek anélkül, hogy a háború borzalmaitól rettegnek.

         Boldog tudatlanság időszaka volt ez, egyedül Konrád szívét töltötte el a nyugtalanság, ha az ismeretlen Zurán-hegységre gondolt. A térképen nagy fekete foltként tátongott eme felfedezetlen terület, hol több békés diplomatájának és katonájának veszett nyoma. Az öregek azt mesélték, hogy gonosz démonok és élőholtak elátkozott földje ez, ahol a fekete mágia uralkodik, s aki bemerészkedik oda, az saját halálos ítéletét írja alá. A legenda úgy tartotta, hogy ha egy eltévedt vándort eme borzalmas helyen ér utol a végzete, holttestét egy titokzatos sötét energia járja át, mely kiűzi annak lelkét, hogy aztán élőholttá változtassa. A szerencsétlen áldozat ezután emlékeitől és emberségétől megfosztva bolyong a földön az idők végezetéig, nem érez többé fájdalmat, éhséget, vagy fáradtságot, csupán egyetlen érzelem vezérli minden tettét: az élők iránti gyűlölet. A király retteget eme mendemondáktól, így védvonal építtetésébe fogott, hogy megóvhassa országát az ismeretlen gonosztól, melynek létére nem volt egyéb bizonyítéka, mint saját visszatérő rémálmai, s a vének kétes históriái.

         Hosszú éveken át épültek az erődök és az északi határon át kígyózó kőfal, s látszólag mind hiába, mert a rettegett ellenfélnek nyoma sem volt. Ahogy a király öregedett, az építkezések mind lassulni kezdtek, míg végül a nemesek tiltakozásának hála abbahagyták a munkálatokat. Tébolyultnak tartották a királyt, aki mendemondáktól és kitalált lényektől retteg, s nem létező ellenségtől tartva éli fel a kincstár jelentős részét. Konrádnak engednie kellett az urak követelésének, helyette kastélyok, utak és vidéki templomok építését vívták ki.

         Immár 50. éve állt a birodalom élén. Az egykori büszke felség, ki életét hazája védelmére és népe jólétére szentelte, mára már csak halovány utánzata volt régi önmagának. Bár ő mindvégig szentül hitte, hogy észak fenyegetést jelent országa számára, a nemesek támogatása nélkül nem tudta megvalósítani tervét. Tekintélyén csorba esett, életcélja szertefoszlott, akár a füst a levegőben. Hosszú őszes szakállat növesztett, arca ráncosodni kezdett és szeméből lassan eltűnt az a régi tűz, melynek ambícióit és kiváló uralkodói képességeit köszönhette. Azonban helyét nem vehette át egy ifjabb, mert a királynak nem volt törvényes utódja, s ez a kérdés évről évre egyre égetőbbnek bizonyult.

         A birodalom hanyatlani kezdett. Colanion kék égboltja fölött gyülekezni kezdtek a sötét fellegek, mintha egy közelgő veszedelem baljós előjelei lettek volna. Mire a felsőbb elit rádöbben, hogy a védvonal építésének leállítása életük legnagyobb tévedése, már késő volt. Észak hegyeiből félelmetes seregek kezdtek el özönleni és a bástyákat támadni oly agresszióval, mit addig a világ még nem látott. Fekete ruhát és sötét, tüskés páncélokat viseltek, arcukat kendőkkel takarták. Szemükben olyan mély üresség uralkodott, mintha csak lelketlen bábúk lettek volna, kiket egy távoli erő mozgat kénye kedve szerint, s az ő parancsára akár a halálba is mennének. Hatalmas katapultokkal ostromolták a düledező várfalakat, melyeket harcra kiképzett varázslók védtek a végsőkig. Látszólag könnyen elsöpörhették volna a védelmet, de valamilyen ismeretlen okból kifolyólag mégsem törtek be Colanion szívébe, csupán elzárták minden kapcsolatát a külvilággal és belső viszályt szítottak.

         Az egykori vidám országon káosz és rettegés lett úrrá, este az emberek otthonaikba zárkóztak, mert az éj leple alatt iszonyatos szörnyek kóboroltak, akik minden élőt elragadtak magukkal. Míg a király katonasága a saját tehetetlenségével küzdött, a királyt ördögi szellemek szállták meg, s vették a saját uralmuk alá, aki ezután kétes parancsokat kezdett kiadni. Vesztes csatákat vesztesekre halmozott, kiváló tábornokai sorra estek el olyan harcokban, melyek megnyerésére esélyük sem volt. Konrád ezreket küldött a biztos halálba. Hívei megfogyatkoztak és elvesztették a bizalmukat mind királyukban, mind egymásban.

         Ilyen elkeseredésben élt az ország egy teljes éven keresztül, mely alatt egyszer sem derült fény észak céljára, s a támadó seregek vezetőjét sem látta senki. Az északi hadtest megvetette a lábát a határok mentén, majd időről időre portyázó katonák söpörtek végig az országon, mintha csak kutatnának valami után. Pusztán találgatni lehetett, miért történt mindez, s miért nem foglalták el a birodalmat, de egy biztos volt: az eddigi történések csak előkészítései voltak valami nagyobb rossznak, mely a színfalak mögött készülődött és arra várt, hogy elérkezhessen az ő ideje…