080 - Archie

            A tanyáért folytatott csata a végéhez közeledett. A lovasok – gazdájuk elvesztése és a kalózok árulása okán – kettős zavarodottságukban szétszéledtek. A fekete lobogó haramiái pedig megfogyatkozva, szövetséges nélkül álltak a még mindig szilárdan kitartó védőkkel szemben, s Corbec hátborzongató átváltozása sem javította köreikben a morált.

            A dombon közben Hiro vívta halálos tusáját belső démonaival. Szája habzott, tekintete valahol a jelen-világ és a túlvilág keskeny határmezsgyéjén kóborolt. Willow megpróbált közel lépni hozzá, de a fiú indulatos csapkodása eltántorította.

            Erisz megmaradt erejéből megpróbálta feltérképezni az önkívület okát, s kiszívni a gonoszt, akár kígyómarás sebéből a fertőzött vért. Tenyeréből fényes, játékos fénycsóvák kúsztak elő, körbetáncolták a rángatózó Hirot, ám mikor hozzáértek izzó bőréhez, elporladtak, eloszlottak a csatagőztől terhelt légben.

• Nem megy! Olyan mágia ez, mely meghaladja pillanatnyi erőm.

Aigor is nekiveselkedett, s kardját földbe szúrva mögé térdelt, szemben a fiúval. Imára kulcsolta kérges kezeit a markolaton, s halk mormogása zümmögve lepte be a dombtetőt:

Két élet, egy halál, sárgöröngy és zúzmara,

 Obszidián csarnokodnak moha-lepte kőfala,

 Démon!

 Hagyd e testet, nem Tied, ha itt az idő elviszed,

 Jöttedre még nem vár Ő, távozz, sötét jaj-felhő,

 Démon!

A fiú mintha csillapodott volna, de látszott, tudata nem ura még testének. Gréti ekkor futva megérkezett a csoporthoz, és lihegve kiáltotta:

• A nyaklánc! Vegyétek le a nyakláncát!