075 - Archie

A lovasok értetlenül álltak a kalózok támadása előtt. A farmon káosz lett úrrá, a védők igyekeztek megóvni magukat a kétoldali támadástól, s mindeközben a kalózok és a lovasok is ott estek egymásnak, ahol tudtak.

            Ezalatt a kis csapat a Parancsnok és maréknyi őrzője ellen harcolt. Úgy tűnt, a testőröket sikerül hatástalanítani, de látszólag ez főnöküket cseppet sem zavarta. Kacagva ült vérben forgó szemű lován, és évezettel simogatta a jobb tenyerén tartott fényes kristálygömböt:

• Lásd, Mester, hogyan hullnak el a szembeszállók! – majd örvénylő füst kíséretében meghétszerezte magát.

            A vakmerő akció elkövetői félszegen léptek hátra. Aigor, Raul és Willow egymásnak vetették vállukat, Erisz pedig mögöttük állt meredten, szemét egy pillanatra sem véve le a Parancsnokról – de vajon melyikről? Az igaziról, vagy egy képmásáról?

            Amaz nem sietett. Kacagása szinte lesiklott a mezőn, áttört a Tanya maradék falain és az összes védő szívét megremegtette. Lova lassan lépdelt a merész kihívói felé.

            A három bajtárs tudta, hét lovas csapását nem védheti ki. De melyik lehet az igazi? Melyik nem más csupán, mint füstgörgeteg-keltette látomás, és melyik az az egy, mely végzetes csapást mér az óvatlanra?

Erisz ekkor a mögéjük lépett és a fülükbe súgta:

• A jobb szélső az igazi!
• Érzed az auráját, igaz? – kérdezte Raul.
• Nem – mosolyodott a vakmerő varázslónő - viszont csak annak az egy lónak vörös a szeme!

A négy kalandor ennek tudatában jobb esélyekkel nézett szembe az előttük álló küzdelemmel.