056 - Archie

            A csapat örömmel vette tudomásul, hogy hetek óta először igazi ágyban aludhat. Gréti gondosan vetett dunyhái közt hamar álom szállt a szemükre – az egy Aigor kivételével.

• Magasfok… - sóhajtotta – Hát mindenképp a Rend kötelékébe szólít az utam?

Zúgó fejjel forgolódott, míg pár óra múlva beterítette ólomsúlyú leplével a fekete éj. Ködben hánykolódott, egyszerre vette körbe a lélekszorító magány és az idegen árny-alakok nyugtalanító tömege.

            Egyszerre végtelen hosszú csarnokban találta magát. Vastag márványoszlopai méla nyugalommal tekintettek rá, akár a jelentéktelen bogárra. Soraik közt a messzeségben homályos alakot vélt felfedezni. Bár távol volt tőle, az üres teremben tisztán hallotta halk, mély suttogását:

• Aigor! Tudod, ki vagyok.

            A lovag számára ismerősen csengett a hang, de gondolataira mintha malomkőként rakódtak volna a hatalmas csarnok rendíthetetlen oszlopainak tekintetei. Az alak azonban közelebb jött – arcát így sem láthatta rejtélyes fények kiszámíthatatlan játéka miatt, ám immár felismerte őt.

• Tyrael!
• Ne habozz megtenni, ami helyes.
• De mi a helyes, Tyrael? Merre vezet az út, s melyik irány visz előre?
• Az útnak nincs iránya. Százan lépnek egyazon útra, s száz irányba viszi az el őket.  Egyedül a léleknek van iránya, s a szív benne az iránytű.
• Az én iránytűm körbe forog, Magasságos!
• Jő még segítség. Két vándor, kiket felismersz, de nem ismersz. Náluk a zár, te vagy a kulcs. Kiket ostromolnak, oltalmuk a Mennyek Ökle!

Aigor verítékben fürödve ébredt.