031 - Lino Natsumi

• Biztos nem az én Eriszemre célzott – próbálta menteni a menthetőt Raul – hiszen ez a név olyan… átlagos… ugye?  Csakis másról lehet szó.

             Bármilyen bután is hangzott, ezt kivételesen komolyan gondolta, legbelül pedig azt érezte, hogy valami nagyon nincs rendjén. Erisz pont azt üldözi, aki ezekért a kétes mágiákért felelős, ő nem tehette. Talán Corbec barátja hazudik? De nyilván nem fognak hinni egy volt kalóznak…

            Erisz sebzetten rohant az erődben, nyomában félelmetesen felfegyverzett hadak. Bármennyiszer is állt meg és szórt rájuk halálos varázslatokat, azok mindannyiszor felkeltek, sebeik gyógyulni kezdtek és folytatták az üldözést.

            Egy váratlan pillanatban ért ki az erdőből, s a vakító fény felfedte az új veszélyt: egy hatalmas szakadék széléhez ért, aminek az alján folyt ugyan egy kis folyó, de a mélységét nem lehetett megbecsülni, így leugrani kész öngyilkosság. Megtorpant, háta mögött a tomboló sereg beérte, ő pedig ott állt eme szorult helyzetben és döntenie kellett. Összeszedte minden megmaradt erejét és megfordult. Kinyújtotta karjait és ujjaival olyan villámhadat zúdított támadóira, mint azelőtt még soha, viszont sajátmagát is térdre kényszerítette azzal, hogy felélte minden megmaradt energiáját. Az ellenségről leégett a vérpecsét, ami megszűntette felettük az uralmat, de egynek utolsó erejéből még sikerült egy tőrt eldobnia a varázsló felé. Erisznek már nem maradt ereje kivédeni a támadást, így a penge az oldalába fúródott, ő pedig sérülten zuhant le a mélybe…