030 - Ogresta

            A kalandorok az egész napot a tömlöcben töltötték szótlanul. A nap már lemenőben volt, mikor a felszínről egy párbaj zaja szűrődött be a kis helységbe. Az egész csak egy pillanat műve volt csupán. Amilyen hamar jött, olyan hamar múlt is el. Valamiért azonban mégis kimozdította a társaságot az egyhangú mélabúból. Elkezdtek gondolkodni, hogy ki segíthetne helyzetükön, de végül belátták, hogy a mocsár közepére senki se menne el, így maguknak kell kiszabadulniuk. Az ásás mellett döntöttek. Mindezt mire megbeszélték, már lement a nap, és teljes sötétség borult a cellára. A sötétség beálltával a mocsár is elhalkult, nem szóltak többé a madarak, s a békák, a kalózok is nyugovóra tértek. A síri csendet senki sem merte megtörni.

            Pár óra elteltével a plafonon lévő lyukon keresztül egy kis valami esett le, majd kis csörrenéssel ért földet. Egy üvegcse volt csupán. Tartalma azonban zöldes-sárgás fénnyel párologni kezdett. Az utazók már-már méregtől tartottak, amikor a szálló gőzök a  egybegyűltek, és egy kivehető arcot formáltak, mely csupa zöld és sárga gőzökből állt. A részletek nem voltak jól kivehetőek, de Corbec felismerte barátja arcát.

• Figyeljetek! Gyorsnak kell lennem. - lehelte a ködpofa. - A kalózok nem akarnak rosszat, csak visszajutni a déli tengerekre. A hajójuk ebbe a mocsárba teleportálódott, és ezért valami Eriszt tartanak felelősnek. - A köd ebben a pillanatban elillant, és a helységet ismét betöltötte a sötétség.