024 - Lino Natsumi

            Sötétedett, a vidéken csend lett úrrá. Nüx méltóságteljes nyugalmát töredezett kockaköves útjain kopogó csizmák zavarták meg. Erisz sétálgatott a romok között, s szomorúan szemlélte egy letűnt város bús emlékeit. Az egyik oszlopon egy érdekes vésetet pillantott meg, s mikor hozzáért, hogy a mohát eltávolítva felfedje a teljes rajzot, hirtelen képek sokasága rohamozta meg elméjét. A várost látta maga előtt, de nem volt romos, sőt nagyon is élettel teli. Emberek tucatjai sétálgattak az utcákon, beszélgettek, kereskedtek, az épületek pedig régi pompájukban tündöklöttek. Aztán egyszer csak egy robbanás és vége lett mindennek. Erisz ettől tért magához és ijedten kapta el a kezét a kőtömbtől.

• Ez képtelenség. Olyan volt, mint egy emlék… De az lehetetlen… Nüx évszázadokkal ezelőtt pusztult el…

Elmélkedését közelgő lovak patáinak dobogása törte meg, s mikor maga mögé pillantott, egy pár emberből álló sereget látott.

• Te vagy Erisz, a varázsló? – kérdezte a vezetőjük.
• Mit akartok tőlem?
• Velünk kell jönnöd, a Mesterünknek céljai vannak Veled.
• Ugyan miért tenném? Hogy engem is lélektelen bábúvá változtasson? Szó sem lehet róla.
• Ha nem jössz magadtól, viszünk erőszakkal.
• Csak próbáljátok meg. Viszont ha tervei vannak velem, nem ölhettek meg.

Ebben a pillanatban elkezdtek felé vágtatni, Erisz viszont el sem moccant a helyéről. Erős szél támadt hirtelen, az ég sötét felhőbe burkolózott, teljesen természetellenes módon. Ezt villámlások sora követte, s mind a lovasokba csapott be.