010 - Archie

Kutakodóan figyelte magához tért társát a kóbor lovag. Corbec bár még mindig megviselten festett (különösen tekintetéből olvasott ki fáradtságot), ereje visszatért, s igen céltudatosnak tűnt. Ez imponált a lovagnak.

            Fáradtan megdörzsölte kesztyűs bal tenyerét, s lekuporodott a fáklya tüze mellé, elűzve a hajnal hidegét.

• Aigor vagyok. Lovagnak ugyan hívhatsz, de a Kereszt rendjébe már nem tartozom, dicsőnek így aligha vagyok dicső. A másik két kérdésedre a válasz: a fogadótól nem vagyunk messze, és alig telt el pár óra, mely elhozta a várva várt virradatot. Sötét az erdő éjszaka, s öröm a Fény, ha eljő.
• S mi volt a szándékod velem, Aigor? – kérdezte Corbec.
• Él egy vajákos a közelben, őhozzá akartalak elvinni. Az állapotod alapján fel sem merült bennem, hogy percek leforgása alatt talpra állsz. Aztán megérkezett a varjú…
• Áh – rémlett fel egy halovány emlékkép a druidának.
• A fiolát remélem, megfelelően használtam fel: bár némiképp neheztelhetsz rám, amiért ismeret nélkül rádöntöttem, de ahogy félholtan bedőltél egy lepukkant kocsmába, ahelyett, hogy gyógyírért siettél volna, nem hinném, hogy szívbajos vagy.

• Aigor eközben feltápászkodott: kihúzta kardját a földből, s övére tűzte.
• Én észak felé megyek. Dolgom van régi földemen, s közben be kell térnem a fogadós megbízásából egy tanyára is. Ha még gyengének érzed magad, elkísérhetsz egy darabon. Bár a kalózok, akiket keresel, déliek – de nem lennék meglepődve, ha északon kötnél ki te is. Manapság minden sötétség északról jő.