006 - Ogresta

Lázálmaitól gyötörve az ájult harcos egyre csak az elmúlt nap eseményeit éli át. Sebei fel-felizzanak. Beszél. Bár szavait alig hallani, némi értelem mégis van a szavakban.

            „...állítsunk csapdákat! Biztosan elijesztjük majd... hltygykrh... TÁMADÁS!... vigyázz, mögötted!... grhhmm... repülj, repülj vidd hírét... igen, a köny... rendben van, megyek...de veled mi...neeeeeeeeeeeee!!!...”

            Ezeket a szavakat mormogta, dünnyögte, időnként ordította a tépett harcos. Az utolsó szavakat valósággal kiabálta. Egy percig nem csillapodtak a képek a fejében, és magánkívül beszélt, és beszélt és egyre csak beszélt. Legtöbb szava azonban kivehetetlen volt, bármennyire is a valóság eseményeit mesélte volna el. És csak mondta, és mondta mindig ugyanazt.

            Egyszer csak a fekete égből egy sötét árny suhanása hallatszódott. Majd a sötét árny egyszer leszállt a legközelebbi ágra, és károgott egyet. Ekkor vált láthatóvá, hogy valójában egy varjúról van szó. Egy igazán gyönyörű éjfekete madárról. A hangra az ájult hirtelen magához tért, ám ereje híján csak a madár után tudott nézni, aki rászállt a vállára, és egy zavaros, sárgás löttyel teli üvegcsét ejtett ki a csőréből.

• Köszönöm madárkám! - hangzott erőtlenül a válasz. - És most szállj tovább, és keresd meg barátomat, Hissont.

            Ahogy e szavakat kimondta, hirtelen egy nagy csapat varacskos disznó tört utat magának árkon-bokron át a folyó felé, földre döntve a kis csapat tagjait. S a varjú szállt, csak szállt keresve az eltűnt barátot.