005 - Lino Natsumi

2012.06.30 17:21

A Nap már lemenőben volt, s az eget vörösesre festette. Ezt látva az erdei vadak menedéket kezdtek keresni az éj szörnyei elől. Bizony már Colanion sem biztonságos hely, mióta az északi seregek elhagyták régi területüket és hódító hadjáratokba kezdtek.

            Az erdőben sétált a kocsmából már megismert alak, a „fekete nő”. Hogy hová tartott? Talán ő sem tudta. Ennek ellenére rendületlenül menetelt előlre, félelmet és fáradtságot nem ismerve, s csak akkor pihent meg, mikor a sötétségtől már az orráig sem látott. Tábortüzet gyújtott, aztán jobb híján egy fa tövébe telepedett le aludni.

            Amint lecsukta szemét, szörnyű rémképeket látott maga előtt: egy város lángokban, mindenütt holtak, beleértve barátait is, s a hegy tetején egy nevető alak, ki egy csettintéssel meteorzáporral árasztotta el a vidéket. Arcát eltakarta a füst, de az látható volt, hogy ezt a pusztítást egyedül hajtotta végre. Senki se tudta megállítani.

            A nő felriadt az ijesztő rémálmaitól, arcát tenyerei közé helyezte.

  • Ismét ezek a rémálmok… Miért látom őket újra meg újra, és ki az a szörnyeteg, aki ezt tette? Miért nem emlékszem semmire a múltamból? Miért nem tudtam megállítani őt? Hisz én is varázsló vagyok, s az én hatalmam sem csekély – suttogta keserves hangon.
  • Egy biztos, ha addig élek is, felkutatom őt és bosszút álok a barátaim és mindenki nevében, akikkel ő végzett.

            Eközben az erdő egy másik szegletében gonosz árnyak kezdték észrevétlenül követni a hős lovagot és sebesült társát…